Örkény Színház
Fordítás: Nádasdy Ádám
Rendező: Bagossy László
Hamlet: Polgár Csaba
Főbb szerepekben: Znamenák István, Für Anikó, Kókai Tünde, Gálffi László, Csuja Imre
Vígszínház
Fordítás: Forgách András
Rendező: Eszenyi Enikő
Hamlet: ifj. Vidnyánszky Attila
Főbb szerepekben: Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Réti Nóra, Fesztbaum Béla
Nem kérdés, hogy William Shakespeare korának egyik legnagyobb gondolkodója volt, és nagy valószínűséggel valamilyen zárt körben őrzött ősi tudáshalmazzal rendelkezett az emberi lélek és a társadalom működésével, az emberiség történelmével, a materiális és a transzcendens eszmei dolgokkal kapcsolatban. A történeteken, emberi sorsokon keresztül örök kérdéseket feszegetnek a művei.
Pár hónap különbséggel két Hamlet előadást láttam. Shakespeare egyik fő, sokat játszott művének adaptálása mindig érdekes. Kíváncsi voltam, hogy abból a több rétegű üzenetrendszerből – amelyet Shakespeare igyekszik közölni a művein keresztül – mi ragadja meg a rendezőt és színészeket. A Hamlet Shakespeare egyik olyan nagy műve, amelyet a színpadra vitele során sok irányba el lehet vinni, attól függően, hogy a rendező világszemléletének megfelelően mit tud és akar érteni az üzenethalmazból, és persze mit érez saját korában különösen aktuálisnak.
A két előadás ajánlásában figyelembe kell vennem azt, hogy az egyik – a Víg – Magyarország legnagyobb befogadóképességű színháza, míg az Örkény lényegesen kisebb méretű színpaddal, technikai lehetőséggel és nézőtérrel rendelkezik. Ennek megfelelően mind a repertoárban, mind az interpretálások jellegében természetes a különbség. Egyik-másik kritikában – szerintem tévesen – olyan dolgokat vártak el Eszenyi Enikőtől, ami nem a Vígszínház feladata, főleg akkor nem, ha az igazgató azt szeretné, hogy estéről estére megtöltse a Nagyszínpad, a Pesti és a Házi Színpad nézőtereit. Az Örkény sokkal kísérletezőbb lehet mind a választott művek, mind az interpretálások tekintetében. Ez így van jól. Ezeket az adottságokat tehát figyelembe vettem az ajánlásomban.
Az Örkény előadásában Bagossy sajátos színpadképet húzott elő, ami erősen meghatározta a színészek mozgási és viselkedési lehetőségét. Futballaréna lelátóján, javarészt velünk szemben ültek a szereplők, mintha dán szurkolók lennének. Ha jól értelmeztem, az volt Bagossy célja, hogy a mai emberek jelentős részét valamilyen felhígult tömeg elemeként mutassa meg. Az már szubjektív kérdés, hogy pont a Hamleten keresztül kell-e minket ezzel szembesíteni, de nem volt zavaró ez a megközelítés számomra.
A színészekről:
Az Örkény kisméretű színpada közel hozta hozzánk a szereplőket, a kisebb térben jobban előjöttek a szereplők lelki küzdelmei, rezdülései.
Znamenák István nagyon jól hozta Claudius törtető, erőszakos énjét. A Vígben Hegedűs D. Géza a negédes, manipuláló figurát mutatta be. Az övé inkább mai figura, mint Znamenáké.
A Gertrúdoknak kevés a lehetőségük arra, hogy nagyot dobjanak ebben a darabban, mert Shakespeare több drámájára is igaz az, hogy kevéssé dolgozza ki a női szerepeket. A Hamletben olyan, mintha sodródnának a nők, nem tudjuk meg igazi motivációjukat. Mind Börcsök Enikő, mind Für Anikó profin eljátssza a szerepét.
Oféliák is hasonlóan járnak a Hamletben. Inkább áldozatok, sodorja őket a víz, képletesen és a végén ténylegesen is. Kókai Tünde és Réti Nóra ennek jól megfelelt. Kókait még jobban megőrülteti Bagossy, mint Eszenyi Rétit, de nem lövöm le azt, hogy ez miben nyilvánul meg.
Fesztbaum Béla Poloniusa sokkal színesebb volt számomra, mint Csuja Imréé, de ez biztos azért volt, mert ez a rendezői koncepció része, nem pedig azért, mert Csuja Imre nem tudna többet kihozni ebből a szerepből. Fesztbaum Béla több akarattal és elképzeléssel rendelkező tanácsadót játszik, mint Csuja Imre, aki inkább a királynak szurkoló tömeg egyik kevésbé karakteres szereplője.
Egy egyszeri, megismételhetetlen, nagyon emberi szituációt meg kell említenem. Fontos ehhez hangsúlyoznom, hogy az Örkényben a szereplők végig a színpadon vannak. Ha nincs éppen dolguk, ülnek csendben a stadion lelátón. Egy igen fontos pillanatban – ami közben Csuja Imrének csak ücsörögnie kellett – köhögő roham jött rá. Mivel az első sorban ültem, jól láttam, hogy szegény hogyan küzd a tünettel. Gyöngyözött a homloka a kínlódástól. Sajnáltam, nem cseréltem volna vele. De megoldotta. Ezt is, mint annyi mindent a sok-sok nagyszerű szerepe során.
Az Örkény előadásából ki kell emelnem Gálffi László játékát. Mind az első színész, mind a sírásó szerepében olyat alakít, hogy még a legkisebb fészkelődéssel sem akarja megzavarni a játékát a közönség. Mindezt azzal a természetességgel teszi, mintha nem is más bőrébe bújt volna (bele). Az áhítattal teli nézőtéri csendet az igazán nagy színészek tudják elérni, sokszor pusztán már azzal, hogy belépnek a színpadra.
A Hamletekről:
Nem kell ecsetelnem, hogy minden férfiszínész életében az egyik legnagyobb vágy és kihívás eljátszani a Hamlet címszerepét. Szerintem a rendezők koncepciójához jól alkalmazkodva mind Polgár Csaba, mind ifj. Vidnyánszky Attila jókor kapta meg a lehetőséget.
Az Örkény előadásában a kisebb tér, a kevesebb mozgáslehetőség miatt Hamlet befelé fordulóbb. A közel 10 évvel idősebb Polgár Csaba ebben a rendezésben inkább főszereplő, jobban van előre tolva, mint ifj. Vidnyánszky. A Víges előadásban a többi szereplő – Hegedűs D. Géza, Fesztbaum Béla, Király Dániel nagyobb hangsúlyt kaptak, mint az Örkény színészei. Polgár Csaba erős, szuggesztív játéka vitte a hátán előadást. Polgár Csaba szerintem közel sem kapja meg azt az országos figyelmet, elismerést, mint amit tehetsége, tudása alapján megérdemelne. A filmrendezőknek sem jut eszébe. Jusson már!
Ifj. Vidnyánszky Attila fiatalosan lázadó módon, elképesztő mennyiségű energiát megmozgatva berohanta, betornázta a hatalmas színpadot és a térben megemelt díszletelemeket. Tökéletesen érzi, érti az összművészeti színházat, otthonosan mozog benne úgy, hogy közben nem esik ki a szerepéből. Ő többet játszott „kifelé” – alkalmazkodva a Víg nagy teréhez -, mint Polgár, de jutott bőven a belső lelki munka megmutatására is.
Azt gondolom, hogy a mind a két rendező, Bagossy és Eszenyi is jó ízléssel eltalálta azt a formát, amit a saját törzsközönsége vár tőlük. Bagossy egyszerre volt modern és hagyományos, a kisebb színpadon az egyedi koncepcióval érdekessé tette az előadást. Eszenyi jó arányban használta ki a nagyszínház adta térbeli lehetőségeket és alkalmazta a mai kor eszközeit (videózás, kivetítés, élő zene), jól vegyítette a több fiatal színész által nyújtott helyenként rakoncátlan energiát a tapasztalt művészek erejével.
Ajánlom mindenkinek mindkét előadást.
Csizmadia Attila