Radnóti Színház (2011)
Szerző: Térey János
Rendező: Bagossy László
Szereplők: Csányi Sándor, Nagy Ervin m. v., Kovács Patrícia, Wéber Kata, Szávai Viktória, Karalyos Gábor, Schneider Zoltán, Marjai Virág, Adorjáni Bálint
A Radnóti Színház Asztalizene című előadását már nem láthatjuk élőben. Azért írok mégis tíz évvel a bemutató után, mert ma is nagyon aktuális és kiváló minőségben megtekinthető bármikor a Youtube-on.
A bemutató környékén már láttam az Asztalizenét, de a napokban eszembe jutott, ezért újra elkezdtem nézni és odaragadtam a monitorom elé egészen a végéig.
Az Asztalizene 2007 telén játszódik egy elit budai bisztróban. A tehetséges szerző, Térey János beleszövi a párbeszédekbe, monológokba, az élethelyzetekbe az előző évi történéseket: az őszödi beszédet követő utcai eseményeket és az augusztus 20-i vihar okozta tragédiákat. Mindezt csak érintőlegesen teszi, mivel elsősorban a budai – vélt vagy valós – elit burokban folyó életét mutatja be. A szereplők értelmiségiek, művészek, vállalkozók, akik a belterjes, egoista világuk kiüresedésének okát a többiekben keresik.
Közhelyszerű ugyan, hogy az anyagi jólét és a siker nem garantálja a boldogságot, de az előadás mégis úgy mutatja be egyetlen este és éjjel eseményein keresztül a „hegyi életet”, hogy nem unatkozunk. Jók a karakterek, melyek nagyon is ismerősek. Mondhatjuk, hogy nem minden esetben életszerűek a párbeszédek, de számomra pont ettől érdekes, mert olyan az érzésem az előadás megtekintése közben, hogy a szereplők egyszerre megélői és külső szemlélői énközpontú, pszichopatikus és/vagy neurotikus életüknek. Mindenki inkább elvenni akar, mint adni. Érzelmeket, figyelmet, szeretetet, törődést. Az ilyen hozzáállásnak pedig csak vesztesei lehetnek. A drága ételeket és italokat gond nélkül ki tudják fizetni a vendégek, de a végén mindenki – tényleges vagy társas – magányában hagyja el hajnaltájt a White Box nevű bisztrót.
Bagossy László nagyon jól vezeti a színészeket: a párbeszédek jelentős részében kifelé, a nézők felé fordulva kommunikálnak egymással az elidegenedett típusfigurák. A rövid monológok tömörek, ülnek és segítik az üzenet eljuttatását. Az irónia és a humor ízlésesen színezi, teszi élvezhetővé a látszólag átlagos emberi viszonylatok bemutatását. Nem tartom korszakalkotó előadásnak az Asztalizenét, de lekötött, szórakoztatott másodszor is, és megcsapott egy-egy pillanatban a katarzis szele.
Csányi Sándor lubickol a cinikus étteremtulajdonos szerepében. Szinte végig a színpadon van, sok szöveget kell átadnia és ezt könnyedén, természetesen, szórakoztatóan teszi.
Nagy Ervin – vendégként – mondhatnánk, hogy rutinból hozza a már fiatalon kiégett sebészorvos szerepét, de ő is odateszi magát. Élvezi a szerepet.
A hölgyek közül nekem Kovács Patrícia játéka a legmeggyőzőbb. A félsikeres operaénekesnőként érzelmi és lelki árnyalatokat mutat be számunkra úgy, hogy hol távolítjuk magunktól a mentalitását, hol megértjük. Sokkal inkább szerethető a karakter, mint a szintén jól játszó Wéber Kata, Szávai Viktória ás Marjai Virág által megformált nőké.
Karalyos Gábor érzékeny, tehetséges játéka üde színfoltja az előadásnak. Nem tudom, hogy mostanában miért nem látni őt többet a színpadokon. A múlt nyáron találkoztam vele egy epizódszerepben, abban az óbudai Liliomban, amelyről korábban márt írtam.
Schneider Zoltánról és Adorjáni Bálintról – szerencsére – közhelyszerű azt írni, hogy mindig megbízhatóan és meggyőzően állnak a deszkákon, bármiről is legyen szó.
Azoknak, akiknek kedvet csináltam az otthoni színházi élményhez, idemásolom az Asztalizene négy linkjét:
Megéri azt a szűk két órát. Lehet közben sós mogyorót rágcsálni és kivételesen a ruhatárban sem kell tülekedni, bár én azt is szeretem, mert az is része az igazi színházi hangulatnak.