Apátlanok

Mikó Csaba: Apátlanok
Örkény Színház
Rendezte: Gáspár Ildikó
Szereplők: Kerekes Éva, Tenki Réka, Takács Nóra Diána, Nagy Zsolt, Polgár Csaba, Patkós Márton
Díj: Az Évad Legjobb Magyar Drámája (2013.)

Nagyon erős előadás az Apátlanok. Ez a kortárs dráma és rendezés nyilván megosztja a nézőket, véleményezőket, mert az elmúlt évtizedek társadalmi, politikai, gazdasági hatását dolgozza fel mind a családra, mind az egyénre nézve. Teszi ezt őszintén, a lélek mélyére hatolva. Az előadás végig fenntartja a feszültséget egy család sorsán, traumáin, megoldatlan problémáin keresztül.

Én azok táborát erősítem, akiknek nagyon tetszett ez az előadás.
Nem véletlen, hogy Mikó Csaba művét 2013-ban díjazták. Mondhatnánk, hogy közhelyszerű annak bemutatása, ahogy egy család az egyre embertelenedő korszak hatására és az egoizmus térhódításával képtelen megadni a gyermeknek a szükséges lelki törődést, figyelmet és szeretetet, és ezek hiányát felnőtt korukig sem tudják feldolgozni. Szerintem az író nem teszi közhelyesen ezeknek az égető problémáknak a feszegetését, mert nagyon jól kidolgozta a karaktereket és a történetet. Figyelembe kell vennünk, hogy ez egy dráma, tehát a párbeszédek és a monológok eszközeivel kell dolgoznia Mikó Csabának. Az időkorlát miatt sem lehetséges sokkal mélyebbre mennie. Talán nem is kell. Pont elég feldolgozni azt, amit látunk a színpadon. Ezt azoknak írom, akik azt kérik számon a szerzőn, hogy miért nem lettek jobban kimunkálva a szerepek? Olvastam ilyen jellegű véleményt. Szerintem azért nem, mert ez nem egy sok száz oldalas regény.

Az Apátlanok jól mutatja be a korunk generálta hamis illúziókat, az értékek teljes kavalkádját, a szülők figyelmetlenségét és alibi viselkedését, az általuk okozott traumák eredményét. Mindeközben megkapjuk a katarzist, amit nagyon hiányolok korunk művészetéből. Mikó Csaba nem csak bemutatja a problémát, nem hagy ott minket a végén a „sz*rban”, mint ahogy azt sok divatos kortárs író teszi. Polgár Csaba/Laci szavai helyre tesznek minket a végén, és arra buzdítanak, hogy fogadjuk el azt a tényt, hogy nem vagyunk tökéletesek. Fogadjuk el azt, hogy ahány emberi sors, pont annyi fajta megélés és nézőpont létezik. Ne okoskodjunk, ítélkezzünk embertársaink felett és mások életén, főleg azért, mert mindenkinek bőven van mit a sajátjában rendezni. Ennek a színdarabnak ez az egyik fő üzenete szerintem.

A díszlet (Boros Lőrinc) zseniális, melyen felfedezhetők a régi „Gazdálkodj okosan” társasjáték rajzai. A térrel, a fényekkel, a díszlet képlékenységével, a hanggal nagyon jól játszik a rendező, Gáspár Ildikó. Jó ízléssel és érzékenységgel vitte színpadra a művet.

A szereplők tökéletesen hozzák a karaktereket, átélik, odaadják magukat a szerepeknek. Valahol olvastam, hogy ez az örkényes művészeknek rutinból megy. Igen, mert jó színészek és értik a mesterséget. Ez az alap, de ezen messze túlmutat a játékuk.
Kerekes Éva a sokgyermekes, boldogtalan nő szerepét meggyőzően, a sírásig átélve mutatja be.
Nagy Zsolt ez esetben is megkapta az egyszerűbb szellemiségű és lelkivilágú figurát, amelyet minden manír nélkül és megrázó erővel hoz. Persze tudjuk, hogy tud ő mást is.
Tenki Réka nem ragad le az érdek alapon működő „nőcske” megformálásban. Színesen, árnyaltan játszik.
Takács Nóra Diánára bármilyen szerepet rá lehet bízni, mert mindig megragadja a lényeget, mint most is.
Polgár Csaba minden rezdülése, tekintete, szava nagy erővel bír. Ezt az alakítását is csak dicsérni tudom, ahogy teszem majd ezt vele kapcsolatban a Hamlet címszerepének nagyszerű megformálásáról szóló egyik következő írásomban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük