Mindenkinek a maga dharmája

Az előző írásaimban (Életfeladat, Akarat. Szabad egy táncra?, Véletlen volt?) felmerülő gondolatokat igyekszem tovább fűzni a dharma szankszrit kifejezés értelmezésén keresztül.
A dharma erősen összefügg az életfeladattal és a karmával, azokat egyesíti és túlmutat rajtuk. Nehéz pontosan megfogalmazni azt, hogy az ősi indai bölcsek mit is értettek alatta, és nem könnyű korunkra vetíteni. Megkísérlem, segítségül hívva Annie Besant gondolatait.

Tapasztalhatjuk, hogy mennyire változatos az Univerzum és a földi élet. Ha hiszünk valamilyen rendben, rendszerben, akkor arra is gondolhatunk, hogy a sokféleség egyes elemei, azaz az emberek is egyedi, sajátos feladattal rendelkeznek valamilyen magasabb rendű cél érdekében, ahogyan az emberi szervezet sejtjei is végzik speciális dolgukat a minél ideálisabb fejlődés és működés érdekében. A test jó működése nem azon múlik, hogy egy sejt elvégez-e minden feladatot, hanem azon, hogy a sajátját tökéletesen látja-e el.

Mi emberek is úgy lehetünk ezzel, hogy a vállalt feladatokon, sorson, tapasztalatokon keresztül igyekszünk fejlődni, tanulni és támogatni valamilyen, talán a tudatalattinkból felsejlő közös célt. Ebből következhet, hogy minden ember egyéni élete és pillanatnyi fejlődési helyzete különbözik a másikétól. Ezért nem több vagy kevesebb az egyik ember a másikhoz képest, mert mindenki a vállalt munkáján, feladatán dolgozik az aktuális életében.


A dharmát következőképpen igyekszik Annie Besant meghatározni: „A Dharma valakinek/valaminek a belső természete egy adott fejlődési fokon, és további kibontakozása következő szintjének törvénye… Az én dharmám az a fejlettségi szint, amit a természetem elért az isteni élet magjának – ami valójában én vagyok – kibontakoztatása során, valamint az élet törvénye annak megfelelően, hogy melyik az a szint, amire fel kell lépnem. Ez az elkülönült énhez tartozik. Tudnom kell a növekedésem fokát, és ismernem kell a törvényt, ami lehetővé teszi, hogy tovább növekedjek. Ekkor ismerem a dharmámat, és követve ezt a dharmát a tökéletesedés felé haladok.”
Úgy gondolom, kevés ember tudja pont eltalálni azt, hogy hol tart éppen, és hova juthat, mivégre kapta a képességeit, tulajdonságait, de a minél mélyebb önismereten, a környezetből érkező impulzusokon, az emberi kapcsolatainkon keresztül ráérezhetünk a dharmánkra. Ezen elv szerint az sem jó, ha olyan feladatot vállalunk, amelyre nem vagyunk még készek, és az sem jó, ha nem vesszük fel a kesztyűt az élet azon dolgai tekintetében, amelyek a fejlődésünket és az életfeladatunkat támogatják.

A kereszténység szellemiségéből származóan használjuk sokszor a „mindenkinek megvan a maga keresztje” mondást akkor, amikor valami nehézség, gond, baj éri az embert. Az ősi gondolat szerintem sokkal inkább utalhatott arra, hogy mindenkinek megvan az egyéni dharmája, amit vinnie kell egész életén át, de nem feltétlenül a szenvedést jelenti.


Az egyedi képességeinket elő kell hoznunk az életünk során, de semmiképpen sem a külső elvárások szerint, hanem az egyedi feladatunknak megfelelően. Nagyon fontos lenne az, hogy a gyermeknevelésben ez a szempont vezérelje a modern embert. Rudolf Steiner 1909-ben (!) megformált véleménye erről: „Rendkívül fontos például, hogy ismerjük annak az oktatásban tapasztalt jelenségnek a karmikus összefüggéseit, melyet így fogalmaznak meg: „Ha egy gyermeket megfelelően nevelnek, akkor ez vagy az lesz belőle – az amit én szeretnék!” Olyan ez a gondolatmenet, mintha a gyerek egy zsák volna, melybe valaki beledobálhat bármit, amit helyesnek gondol! Az emberek szeretnék saját természetüket, személyes szimpátiájukat vagy ellenszenvüket viszontlátni a gyerekükben is. Ha ismernék ennek karmikus következményeit, máshogy gondolkodnának. Látnák, hogy ha egy gyermekbe, mint egy zsákba beletömnek mindenfélét, akkor az karmikus módon úgy változik, hogy a felnőtt férfi vagy nő rideg, száraz természetű, koravén lesz, ugyanis lényének magvát kiölték belőle. Ha szeretnénk oktatni a gyereket, és biztatni valamilyen adott tulajdonságát, akkor kerülőutat kell választani. Nem szabad azzal próbálkozni, hogy ráerőltetjük a dolgot a gyermekre, inkább fel kell kelteni benne a vágyat az adott képesség iránt, hogy maga a gyerek akarja elsajátítani… Ha a gyerek igényeit kezdjük szabályozni, akkor az élete csíráját érjük el, ennek karmikus változásait pedig életének második részében, élete virágjában láthatjuk meg. A későbbi években ahelyett, hogy száraz és kimért lenne, lényének központja továbbra is élettel teli lesz.” Láthatjuk, hogy mennyire aktuálisak száz év múltán is Rudolf Steiner szavai: a nevelés, az oktatás, a fogyasztói és politikai marketing szinte a születéstől kezdve egy befolyás alá vonandó „zsáknak” tekinti az embert.


Az egyedi és sokszínű dharmánk, életfeladatunk, fejlődési pontunk, képességegyüttesünk, sorsunk és élethelyzeteink alapján nehéz reálisan ítélkezni mások döntésein és tettein, mégis nap, mint nap tesszük. A helyes és helytelen fogalmainak nehéz etikai és filozófiai kérdése is ide tartozik, de erre egy későbbi írásomban térek ki.

Álljon itt végezetül Shri Krishna határozott és érzékletes kijelentése a dharmával kapcsolatban: „Inkább teljesítsük saját dharmánkat, még ha jutalom nélküli is, mint a másét dús eredménnyel. Inkább érjen a halál saját dharmánk teljesítése közben. A más dharmája tele van veszéllyel.”

Kapcsolódó írásaim:

Életfeladat

Akarat. Szabad egy táncra?

Véletlen volt?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.