Az ember tragédiája

Nemzeti Színház
Rendező: Vidnyánszky Attila
Koreográfus: Bozsik Yvette
Szereplők: Ács Eszter, Berettyán Sándor, Berettyán Nándor, Csurka László, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Herczegh Péter, Máyássy Bence, Mészáros Martin, Nagy Mari, Nagy Márk, Rubold Ödön, Schnell Ádám, Szabó Sebestyén László, Szalma Tamás, Szép Domán, Tóth Auguszta

Madách Imre Az ember tragédiája című drámája irodalmunk alapműve. Nem azért, mert kötelező olvasmány, hanem azért, mert nagyon fontos filozófiai és társadalmi kérdésekre keresi és ad választ. Többek között ezért is kíséri mindig kitüntetett figyelem az új bemutatót, főleg, ha az a Nemzetiben történik.
Számomra ennél a műnél a legfontosabb a hiteles értelmezése. Az, hogy elszakad-e a rendező attól a „múltrendszeri” iskolai tananyagban eltorzított szövegmagyarázatától, amely ráerőltette azt a tanulókra, hogy a mű elsősorban a kommunizmusban „sztárolt” hegeli dialektika kifejeződése.

Számomra Madách Imre egy zseni, aki olyan integráló művet hozott létre 1862-ben, amelyben megjelenik az a filozofikus rendszer, ami a modern New Age mozgalomban új felfedezésként jelenik meg. Bemutatja – többek között – az ember egyéni és tömeges viselkedésének lelki-szellemi mozgatórugóit. A technokrácia veszélyességét; amikor a ráció és a tudomány legyőzi az érzelmeket és a lelket. Százötven éve honnan tudta előre azt Madách, amit 2018-ban megélünk? Az ipari forradalom pozitív eredményei mellett megjelenő emberellenes visszásságokból látta a nem túl szép jövőt. Mindezt olyan nyelvezettel, gondolatisággal tette Madách Imre, hogy kevés filozófusnak, művésznek sikerül az emberi létezés lényegét ilyen kifejezően, tömören és lényegre törően megfogalmazni.

Vidnyánszky Attila ezt az eszmeiséget pontosan tudja, és a rendezésének hangsúlyai erről szólnak. Tetszene az előadás, de egy problémám van. Ha érti a rendező, hogy mi, vagy mik a dráma fő üzenetei, ha tudja, hogy minden szó fontos ebben a zseniális műben, akkor miért van az, hogy az összművészeti eszközök használata közepette hagyja, hogy ne értsük, ne halljuk a színészek szájából elhangzó szöveget? Értem, hogy az oktatásban kötelező olvasmánynak számító drámát mindenkinek ismernie kellene, de a hatásnak ott és akkor, a színpadon kell működnie, amihez a nagyon jó vizuális, Bozsik Yvette koreografált mozgásos, és a szintén jó zenei ötletek hozzájárultak, csak éppen gyakran a szöveg veszett el a hangzavarban. Azt is figyelembe kell venni, hogy az 1860-as évek nyelvezetét amúgy sem könnyű elsőre megérteni a ma nézőjének. Madáchot nem lehet és nem is szabad nyelvileg aktualizálni, mert nem fordításról van szó, mint a korról korra újrafordított Shakespeare műveknél.

Nekem teszik – nem biztos, hogy jól számoltam –, hogy közel tíz színész játssza Lucifert. Gondolom, ezzel a megoldással azt akarta Vidnyánszky kifejezni, hogy a Luciferi kételkedő és lázadó habitus mindnyájunkban benne van, és azt, hogy ahány ember, annyiféle nézőpontból látjuk, próbáljuk értelmezni a minket körülvevő világot.
Felemelő megoldás Vidnyánszky Attila részéről, hogy egy régi Nemzetis előadásból az Úr hangján a fantasztikus orgánumú Sinkovits Imre szólal meg. Nagyon tetszettek a jelmezek (Bianca Imelda Jeremias munkája), a díszletek (Olekszandr Bilozub tervei) és az, ahogyan a rendező a térrel és a technikai lehetőségekkel játszik. Csak hát a szöveg megértésének rovására megy több esetben a sok akció.
Ács Eszter Évája kevésbé érvényesült ebben a sokszereplős előadásban, de a tehetségét, odaadását ez nem kisebbíti. Berettyán Sándor színészi kvalitását a darab vége felé elhangzó – és szerencsére jól érthető, hallható – monológjában tudta igazán megcsillantani. Nagyon nagy munkát végeztek a színészek, mindenki dicsérni tudok. Egy-egy jelenetben jobban kivilágló alakítást emelek ki: Rubold Ödönét és Nagy Mariét.

Látva Az ember tragédiáját, javaslom az el- vagy újraolvasását azoknak, akik nyitottak az integrált szemléletre. Azok az írásaim, amelyek a sorsról, a karmáról, a szabad akaratról, az életfeladatról, a világnézetről, a földi tapasztalásról, a lélekről szólnak, mind-mind igyekeznek – szerényen – kapcsolódni a madáchi gondolatvilághoz.
A dráma el- vagy újra olvasása után pedig érdemes megnézni a Nemzeti interpretálását.

Csizmadia Attila

Kapcsolódó írásom:

Az ember és a tragédia