Sting & Shaggy városnézés közben

A Hősök terén rendezett Sting és Shaggy közös koncertjét az időjárás nem támogatta. De mit lehet várni egy november végi estétől? Azt kaptuk, amit a naptár ígért. Esőt. Azt pedig, hogy ez a zeneileg minimum érdekes fúzió mit ígért erre az estére, azt az utólagos kritikus fanyalgók szerintem nem mérték fel előre. Szerintem azt kaptuk, amit Sting és Shaggy ígért. Olvastam azóta olyan kritikát, hogy ez egy gyenge Sting koncert volt. Jogos lenne ez a vélemény, ha ez annak lett volna meghirdetve.

Előzetesen lehetett tudni, hallani, hogy Sting és Shaggy összerakott egy közös albumot és a 30 helyszínes turnéjuk utolsó állomása a Hősök tere. Az természetesen egyedi ízléstől függ, hogy a fúziós produkciót ki hogyan értékeli, de mást kérni számon rajtuk, mint amit ígértek, szerintem felesleges fanyalgás. Ez olyan, mintha mondjuk Robert Plant és Alison Krauss duett albumát és koncertjeiket azért húznánk le, mert nem Led Zeppelint játszanak autentikusan.

Én Sting & Shaggy produkcióra mentem. Nem állítom, hogy csak Shaggy miatt fáztam volna a novemberi zimankóban, de nekem a két zenész – jókedvűkben megalkotott -, sok esetben átalakított és előadott dalok tetszettek. Ahogy néztem a showt, arra gondoltam; Sting megérezte, hogy akár unalmas is tud lenni az, hogy az egyre több évet megélt (hú de PC vagyok) nagy sztárok „X az ennediken” alkalommal előadják a 30-40 éve íródott dalaikat. Készített ő már jazzes albumot is a saját számaiból. És milyen jó.

Nekem bejött, ahogy a rádiók által agyonjátszott Police és Sting számok új hangulatot kaptak. A két nagyon eltérő fazon jól kiegészítette egymást mind az előadásban. Még színvonalasabbá tett a koncertet az, hogy a két háttérénekes közel sem maradt hátul. Helen Pepsi Demacque gyönyörű hangja Mike Oldfield koncertjein is hallható volt már. A szólógitáros Dominic Miller sokat forgathatta a Pink Floyd és a David Gilmour albumokat. Jól tette.
Nekem úgy tetszett ez a valószínűleg egy albumra és turnéra szóló Sting és Shaggy közösködés, ahogy volt. A zeneileg pedig egyáltalán nincsenek távol egymástól, mivel a Police és a Sting dalok jó része a jamaicai reggae zenei világára épül. Shaggy (Orville Richard Burrell) pedig ennek a stílusnak jelenleg egyik leghíresebb képviselője. És nem feledkeztek meg a Bob Marley előtti tisztelgésről sem.

Nem akarják ezek a sztárok már megváltani a zenei világot, egyszerűen lenyomtak egy egyedi hangzású és szórakoztató bulit, úgy, hogy egy percig sem untam. Néha még el is feledkeztem az esőről és a hidegről. Sting kisugárzása, csodálatos egyedi hangja a visszafogottságában is átütő volt. Shaggy parodisztikus humora, életigenlő lazasága úgy dobta fel a show-t, hogy végig érezhettük a két sztár egymás iránti tiszteletét és a jó értelemben vett alázatot. Ez a hozzáállás az egész koncertre igaz volt. Profizmus, tisztelet egymás, a közönség és az előadóművészet iránt. Az Englishman és a Jamaicaman értenek ahhoz, hogyan találják meg egymásban, ami közös és azt is, ami eltérő bennük. Ez teszi érdekessé a produkciójukat. Az intellektuális Sting mellett Shaggy rájátszott arra, hogy ő az „egyszerű”. De pont azért engedheti meg magának ezt az öniróniát, mert egyáltalán nem az.

A helyszín felemelő hangulatáról nehéz mit mondani. Jót derültem, amikor a városnézés céljából – a koncertről valószínűleg előzetesen mit sem tudó -, arra sétáló turisták döbbent arcát megláttam. Tágra nyílt szemmel bámulták a színpadot és a nagy kivetítőket. Ahogy egymásra néztek, benne volt a szemükben: Az ott a Sting? És az a Shaggy? Seriusly?

Csizmadia Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük