Annak nincs semmiféle hírértéke, hogy a nyárban strandoltam. Amiről mégis röviden írok, az a jelenség, amelyet aközben tapasztaltam, hogy nem csináltam semmi mást, mint hevertem a Balaton part strandjának füvén, vagy éppen a vízben mártóztam.
A főszezon miatt a teltházas strandokon szinte mindenki belelát a másik életébe. Minden szót hallhatunk – ha akarjuk, ha nem -, amelyek a szomszédos plédeken, matracokon időt töltő emberek szájából elhangzik. Sok kisgyermekes család tette azt, amit a strandon általában szokás. Egy idő után óhatatlanul megfigyeltem, hogy nagyon hasonlóan viselkednek az anyukák és/vagy nagymamák a kisebb gyermekekkel.
Néhány elcsípett mondat:
„Ne úgy nyald a fagyit!” Ne szaladj, mert elesel!” „Már sokat voltál a vízben, maradj nyugton!” „Hagyd békén azt a kislányt, biztos zavarod!” „Miért úgy ülsz a matracon?” „Majd én fogom a tányért, különben kiborítod.” „Feladom rád a pólót, mindig fordítva veszed fel.” „Majd később megyünk a játszótérre, most meleg van.” „Majd én kidobom a szemetet, te nem tudod úgysem.” „Most nem labdázhatsz, mert kártyázni fogunk.” „Beszélj normális hangon azzal a kisfiúval, mit bohóckodsz.” „Kicsi vagy még ahhoz, majd én csinálom.”
Azt hallhattam, láthattam, hogy a kicsik minden pillanatát kontrollálják a felnőttek, a gyermek szinte összes tevékenységébe beleszólnak, legyen az játék, evés, séta vagy beszélgetés. Ha a gyermek bármit is tesz vagy mond, azt azonnal minősítik, gyakran negatív előjellel. A szülők, nagyszülők minden idegszálukkal a gyerekekre vannak hangolva, úgy, hogy azoknak semmilyen önállóságuk nem marad.
A gyermeki reakciók változóak. Némelyik igyekszik daccal kitörni ebből a szorításból, de a nagyobb részük beletörődve – mert hozzászoktak ehhez a hozzáálláshoz – elfogadja a folyamatos vezénylést.
Természetesen tisztelet a kivételnek, de a bő egy hét alatt azt kellett tapasztalnom, hogy tízből nyolc-kilenc anyukának vagy nagymamának ez a viselkedése. Tudom, hogy maguk a szülők is erősen kontrollos világba születtek bele, azt is, hogy féltik gyermekeiket és a legjobbat akarják nekik.
Jó pár éve téma az, hogy a tizen- és huszonévesek önállótlanok, hiányzik belőlük az egészséges önbecslés, a kreativitás, nem képesek döntéseket hozni, felelősséget vállalni az életük során. A fiatal, vagy már nem is annyira fiatal felnőttekkel kapcsolatban is sokat hangoztatják ezeket a problémákat. Azt gondolom, az ifjú generációk egyre szélesebb rétegét érinti az a probléma, hogy a szülők burokban tartják őket, helyettük döntenek mindenben, megmondják nekik, mit-hogyan tegyenek. A gyermekek, fiatalok nagy részének esélye sincs arra, hogy önállóan megtapasztaljon bármit is, hogy egyedül végrehajtott tevékenykedése által önbizalmat szerezzen az élethez. Még strandolás és játék közben sem. Sokat cikkeznek erről a jelenségről a pszichológusok, pedagógusok. Nyilván nehéz megtalálni a nevelésben az egészséges arányt, különösen akkor, amikor mi magunk, felnőttek is küzdünk azzal, hogy ne akarjuk túlkontrollálni a magunk és környezetünk életét.
Meg lehetne próbálni legalább a nyaralás közben elengedni a szorítást, és hagyni, hogy a gyermek próbálja ki, hogy milyen az, ha fut a fűben és közben elesik. Majd feláll, aztán legközelebb jobban fog figyelni. Milyen az, ha leeszi magát a fagyival. Letörli. Milyen az, ha csak úgy játszik a homokban, és maga találja ki a vár formáját, és nem az anyuka mondja meg, hogyan lesz szerinte a legjobb. Milyen az, ha nem javítják ki minden második szavát, mert a felnőttek szerint az „nem úgy van, az butaság”.
A generációk közötti szakadék korunkra vonatkozó sajátosságairól – mely a fenti jelenséggel szerintem nagyban összefügg – egy következő írásomban fogok foglalkozni.
Addig is laza strandolást kívánok mindenkinek!
Csizmadia Attila
Kapcsolódó írásaim: