Önbecslés

Ez a gondolatmenetem szervesen kapcsolódik a Lélek rovatban eddig közzétett írásaimhoz.

Divatos manapság az önszeretet témájával foglalkozni, mint a pozitív önértékelésünket alapvetően meghatározó viszonyulásunkkal. Biztos, hogy fontos kérdés, de én inkább az emberi önbecslés témáját járom körbe röviden, mivel az a tapasztalatom, hogy a szeretet fogalma számos értelmezéssel bír, szinte egyénenként változik, formálódik. Nehéz definiálni.

Az önbecslés kifejezés tekintetében is nagyon érzékletes a magyar nyelv: az, hogy mire becsüljük önmagunkat, nagymértékben meghatározza lelki állapotunkat és a környezetünkhöz való viszonyulásunkat. Lehetetlen megmondani, mikor mondhatjuk el azt, hogy mi magunk vagy ismerősünk reálisan becsüli meg önvalóját, de azt kijelenthetjük, hogy nagyon ritka az az eset, amikor valakinek sikerül folyamatosan egyensúlyt találnia saját maga megítélésében. Miért? Szinte születésünktől kezdve a környezetünk – a legnagyobb jóindulat mellett is – sokat tesz azért, hogy ez ne sikerüljön egykönnyen. Több generáció élte, éli úgy a gyermek- és ifjú korát, hogy a legritkább esetben kapott, kap dicséretet, pozitív megerősítést a viselkedése, teljesítménye, tettei alapján. A családi és iskolai elvárásrendszer alapja általában az, hogy természetes, ha annak megfelel, és sokkal inkább elmarasztalásban részesül az a fiatal, aki attól eltér, vagy alul teljesít.


Hányszor, de hányszor hallottam a szülőktől, pedagógusoktól azt, hogy a közelmúlt és jelen gyermekeinek nagy része megkapja a lehetőségeket, körülményeket ahhoz, hogy jól teljesítsen, mert az adott életszakaszban „az a dóga”. A felnőtt társadalom alapvető dolga a körülmények biztosítása, ha már saját döntésből gyermeket nemzett, szült. Az is a dolga lenne, hogy megadja a figyelmet a gyermeknek, a fiatalnak, és az is, hogy akkor is dicsérje, ha úgy gondolja, hogy amit a gyermek vagy fiatal teljesített, az pusztán „csak a dóga” volt. Egy másik írásomban (Lelkes gondolatok I.) részletesebben írok a környezeti elvárások hatásairól.

Nagyon gyakran találkozom azzal, hogy a család figyelme a gyermek felé addig terjed csak, hogy mi történt az iskolában, a különórákon vagy a versenyeken. Az, hogy a gyermek ehhez hogyan viszonyul, mi zajlik a lelkében, a gondolataiban az életével, a helyzetével, a világgal kapcsolatban, az elsikkad. És gyakran a későbbiekben is ezen a szinten marad a közvetlen környezet kölcsönös kommunikációja: mi van a munkahellyel, mi a helyzet a karrierrel stb. A felettes generációk pedig a saját elvárásaikhoz mérik a kapott információt és az alapján ítélkeznek, aminek a legritkább esetben eleme az elismerés vagy a dicséret. Ez nem rosszindulat miatt történik, hanem figyelmetlenség vagy a negatív beidegződések miatt, amelyet a generációk sorra adnak át egymásnak. Ehhez kapcsolódik szerintem az a jelenség is, hogy ritka a családokban, a közösségekben a nyílt, őszinte beszélgetés.
Hallani azt is elemzésekben, hogy manapság divat a szülők részéről a túlzott dicséret a saját bőrükön tapasztalt negatív élmények kompenzálása miatt. Ezzel kapcsolatban azt mondják a pszichológusok, hogy ez a túlzó hozzáállás is nagyban gátolja az egészséges önismeret kialakulását, és súlyos csalódásokat eredményez a felnőtt életben. Biztos, hogy sok igazság van ebben is. Azt a jó kis arany középutat, azt a legnehezebb megtalálnunk…

A reális önbecslés hiánya a leggyakrabban önbizalomhiányt, görcsös megfelelési kényszert és ezekből következően pedig fokozott szorongásra, stresszre és neurózisra való hajlamot eredményez, amelyek pedig számos negatív pszichoszomatikus fizikai tünetet okozhatnak.
A másik reakció az előre menekülés: a túlzó önbizalom, az egoizmus megnyilvánulásai, amelyek pszichopata reakciókban jelennek meg. Sajnos ezt a viselkedést a teljesítménykényszeres gazdasági világ gyakran támogatja és elismeri.

A megfelelő önbecslés hiánya gátolja a reális célok kitűzésének lehetőségét az élet számos területén, valamint nehezíti az emberi kapcsolatokban való részvételt, eligazodást, az érzelmek megélését, a szeretet kimutatását és befogadását.

Az a tény, hogy az emberek jelentős része küzd valamilyen pszichés vagy testi problémával, és/vagy menekül valamilyen tudatmódosító szer használatába, úgy hiszem, erősen összefügg az egészséges önbecslés és a való élethez való szocializáció hiányával.


Tudom, nehéz ezen változtatni, de nem kesereghetünk állandóan azon, hogy így jártunk, ezt hoztuk a környezetünkből, és nem mutogathatunk az életünk végéig a szülőkre vagy az iskolarendszerre. Ők az adott korszellemben igyekeztek a legjobban tenni a dolgukat. Az életben ránk váró feladatok, nehézségek megoldásán és a boldog helyzetek értékelésén keresztül haladhatunk saját magunk minél jobb megítélésében. Úgy is fejlődhetünk, hogy a szeretteink, ismerőseink felé igyekszünk több figyelemmel, elismeréssel viszonyulni. Bízzunk abban, hogy előbb-utóbb lesz kölcsönös áramlás és kapunk vissza valamit ebből.

Csizmadia Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük