Lelkesedünk

Az alábbi írásban igyekszem összefoglalni számos, a lélekkel kiemelten foglalkozó embertársunk gondolatait és a saját tapasztalataimat.
Fontosnak tartanám, hogy jó lenne alapszinten már akár a kamaszkortól – az oktatási rendszer segítségével -, a lelki folyamatinkra ráláttatni. Hiszem, hogy kevesebb problémával, lelki gonddal kellene megküzdenünk az életünk során, ha tisztában lennénk bizonyos törvényszerűségekkel, ok-okozati összefüggésekkel. Jobban ismernénk magunkat és türelmesebbek lennénk embertársainkkal. Kevesebb küzdelmet folytatnánk magunkkal és másokkal. Az így felszabaduló energiát életünk és a környezetünk jobbá tételére fordíthatnánk, kevesebb lelki és testi betegséggel kellene szembenézni az egészségügynek. Mert azt látjuk, hogy bár egyre több testi betegséget tud gyógyítani az orvostudomány és egyre tovább élünk, mindeközben rohamosan növekszik a lelki problémákkal és a függőségekkel küzdők száma. Legújabb felmérés szerint hazánkban közel 2 millió ember küzd különböző mértékű pszichés gondokkal: szorongás, depresszió, skizofrénia, stressz által kiváltott reakciók, bipoláris affektív zavar, drogfogyasztás, alkoholizmus. Dr. Purebl György, Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke mondta egy közelmúltban elhangzott televíziós beszélgetésben: „Nem így képzeltük el a XXI. századot. Senki nem gondolta volna, hogy a mentális zavarok ilyen gyakoriak lesznek. Nem megoldani tudjuk őket, hanem egyre inkább újabbak és újabbak jönnek és egyre több lesz.” A környezeti hatásokra, mint okokra most itt nem térnék ki, inkább nézzük meg a lelki folyamatokat.

Az, hogy eltérő testi, lelki és szellemi tulajdonságokkal születünk meg, azt indokolhatjuk a genetikával és a karmával, sorsszerűséggel. Szerintem más-más megközelítéssel, de ugyanazt akarják kifejezni a különböző elvből kiindulók. Hiszem, hogy az egyedi születési jellegünk azért van, mert alkalmazkodunk ahhoz az egyéni feladatunkhoz, amelyet igyekszünk jól-rosszul ellátni életünk során. Nyilván hordozza ezt a jelleget a génállományunk, ami nem véletlenül pont olyan, amilyen. Már az édesanya hasában rengeteg hatás éri az embriót. A megszületés pillanatától pedig aztán…

A gyermeki lélek az első pillanattól „veszi” a külvilág hatásait, amire reagál. Ezek a hatások érkeznek: a szülőktől, a közvetlen környezetből, a közösségi térből, az óvodából, az iskolából. Ezek a hatások soha nem „ideálisak”. Mivel a világ és az emberek tökéletlenek, ezért a gyermek közel sem kapja meg azt, amire ténylegesen vágyik: az arányos odafigyelést, a felé áramló szeretet kimutatását, a tőle elvárt teljesítmény és viselkedés realitását. Mivel a felnőttek társadalma lelki problémáival, félelmeivel, stresszhelyzeteivel, konfliktusaival, frusztrációival küzd, ezért a gyermek soha nem kapja meg arányosan azt, ami az ideális fejlődéséhez szükséges lenne. Van, amiből túl sokat kap, van, amiből túl keveset. A felnőttek megtanítják félni, rettegni. Szinte mindentől. Megkapja a poláris világot, azt, hogy létezik jó és rossz. Ezt a tényt az emberek szinte soha nem tudják elfogadni, megszokni – elenyésző kivétellel – az életük során. A gyermek reakciója logikus: van, ami ellen védi magát és van, amiért eltúlzott küzdelmet folytat. Számos példa van erre: az irreális vagy értelmetlen elvárásokkal szemben védekezik, az elmaradó szeretet „beszerzéséért” harcol. Sírás, durcásság, hiszti, hízelgés stb.

A környezet és elsősorban a szülők az esetek többségében igyekeznek a lehető legjobban tenni a dolgukat és ideálisnak, tökéletesnek és közel hibátlannak igyekeznek beállítani a külvilág felé nevelésüket, gondoskodásukat, miközben a lelkük mélyén tudják, hogy az nincs így. Hát hogyan is sikerülne ez a törekvés, hisz minden ember tökéletlen. A reális önismeret egyik fő gátja az, hogy a tökéletesség külső és belső igényének világát éljük. Az első fontos lépés ahhoz, hogy jó értelemben változzunk: meg kell szabadítani magunkat és környezetünket a tökéletesség igényének mániájától és attól, hogy folyamatos küzdelmet folytassunk azért, hogy hibátlannak mutassuk magunkat a külvilágnak. Ez az elérhetetlen törekvés jelenik meg már a gyermek viselkedésében a családban, az óvodában, az iskolákban és később felnőttként emberi viszonylataiban és munkahelyén. A lehetetlenért harcolunk és rakjuk át generációkon át gyermekeinkre az értelmetlen terhet, ezzel továbbadva a negatív családi mintát.

A gyermek a fenti reakciókat traumáknak, félelemként éli meg, amelyekre elég gyorsan reagál: feladja igazi énjét és igyekszik alkalmazkodni annak érdekében, hogy szeressék és elfogadják. Védekezésként maszkot hoz létre, amivel kitakarja az igazi énjét. A támadásokhoz pedig kialakítja fegyverarzenálját. A lélek azzal, hogy feladja magát, már sérül. A maszk „ránő” és a fegyvereit „megtanulja” alkalmazni. Rájön, hogy képes hatást elérni, ahogy ezt mások is teszik. Elhiteti saját magával, hogy ezekkel az eszközökkel boldog lehet, de a törekvése mégsem hoz eredményt. Hozzászokik a maszkjához, a manipulációs technikáihoz és már elhiszi, hogy ez tényleg „ő”. Megfeledkezik az igazi és tiszta szeretetteli „énről”. Ezek a védelmi technikák sokfélék. Megjelennek viselkedési formákban, negatív emberi játszmákban, hazudozásban, elfojtásokban, agresszivitásban. Az egyedi habitusa, a védelmi rendszere, a maszkja és a manipulációs eszközök használata határozza meg, hogy milyen karakterré válik a gyermek felnőtt korára: pszichopata, mazochista, skizofrén vagy más. Ezek a karakterek nem betegséget jelentenek, hanem az egyén védelmi rendszerének jellegét mutatják meg.

Tökéletlenek vagyunk. Hát hogy ne lennénk azok. Mihez képest? Korról korra, kultúráról kultúrára változik az, hogy az adott társadalmi közeg mit tart általánosan jónak. Ha létezne a tökéletes ember és mindenki egyforma lenne, akkor végtelenül unalmas és tanulásra, fejlődésre képtelen világban élnénk.
A védelmi álarcunk nem engedi meg azt, hogy megismerjük és megmutassuk igazi énünket, és azt sem, hogy merjük őszintén kimutatni érzelmeinket és kimondani gondolatainkat. Ezzel szemben játszmákat generálunk azért, hogy elérjük azt, amit akarunk. Mások figyelméért, szeretetéért küzdünk, úgy, hogy elfojtjuk a saját érzéseinket. Egyik fő játszmánk, hogy a mások dolgaival, jellemével, viselkedésével, tetteivel vagyunk elfoglalva és állandóan kritizáljuk, megítéljük a másikat. Egyént, embercsoportot, népet, másik kultúrát. Miért tesszük? Mert a gyermekkorban ért traumák miatt az emberek nem fogadják el és nem szeretik önmagukat. Súlyos önbizalom hiánnyal küzdenek. Az is küzd, aki a magabiztosság – sokszor erőletett tréningeken tanult – pszichopata jellegű maszkjában tetszeleg. Az önbizalomhiány ellen a következő játszmát működtetjük: leszóljuk,”fentről lefelé” nézünk a másikra és ezzel többnek, jobbnak, okosabbnak érezzük magunkat. Tesszük ezt a gyermekünkkel, családtagjainkkal, barátainkkal, munkatársainkkal. És amíg a mások negatív dolgaival foglakozunk, addig sem kell törődnünk saját sebeinkkel, hibáinkkal. Becsapjuk magunkat: tudjuk, hogy ez nem jó és nem is érjük el a várt boldogságot, mert egyre távolodunk a szeretteinktől, növeljük magányunkat. Már nem is tudunk az igazi „énünkről”, ránk tapad a maszk és beleragadunk a megszokott játszmáinkba. Nehezen változtatunk, mert hozzászokunk a negatív viselkedéshez. A lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez rossz nekünk és a környezetünknek, de kényelmesebb nem változtatni. Az emberek java része azért sem mer szembenézni és változtatni az egészségtelen viselkedésén, mert az ismerős rosszban egyszerűbb benne maradni, mint az ismeretlen megújulásért tenni valamit. Persze nagyon nehéz lelki munka és sokszor fájdalmas folyamat ez és általában csak hosszú erőfeszítések és gyakorlás árán jön el a pozitív eredménye, de akkor is érdemes nekikezdeni, mert meghálálja magát. Félünk a változástól. Mindent meg lehet szokni. Elnézést a példáért, de a vécén ülve a létrehozott szagot remekül meg tudjuk szokni. Csak az, aki utánunk jön a mellékhelységbe, az érzi igazán, hogy mi is van ott bent. A mindennapos, „büdös” negatív játszmákból következnek és alakulnak ki a családi konfliktusok, a türelmetlenségünk, a meg nem értésünk, az empátia hiánya a környezetünk felé. Mivel a maszkkal és játszmáinkkal átvertük magunkat, ezért a lélek boldogtalan, és előbb-utóbb pszichoszomatikusan jelez a testünk. Amíg a lelkünket nem tesszük rendbe, addig a rendelőintézetek folyosóin várakozók számát növeljük. De erről máshol…
Természetesen a fenti írás számos eleméről hosszú tanulmányokat lehet írni és olvasni. Ez nem az a fórum. Én egy szemléletre igyekszem rámutatni.

Csizmadia Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.