Ébredések

(Awakenings)
1990.
Rendező: Penny Marshall
Főszereplők: Robin Williams, Robert De Niro, Penelope Ann Miller

Ez is egy fontos film. Megtörtént eseményeket mutat be és szembesít minket az adott korszak ideggyógyászati hozzáállásával. Különösen érdekes amiatt, hogy az esetből egy neves brit származású amerikai neurológus orvos, pszichiáter professzor, Oliver Sacks 1973-ban nagyon sikeres könyvet írt. Ez az irodalmi mű adta a forgatókönyv alapját.

A történetet nem lövöm le, hanem azt a jelenséget igyekszem leírni, amelyet a film eseményei tükröznek. A filmnek egy Golden Globe és három Oscar-díj jelölése volt. Először a színészekről: Robin Williams nagyszerű az orvos szerepében. Tökéletes hitelességgel formálja meg a mély drámai szerepet. Golden Globe jelölést ért neki. Robert De Niro zseniális. Ezúttal nem gengsztert vagy erőszakos embert kellett eljátszania, hanem egy beteg ember lelki folyamatainak stációit mutatta be. Elképesztő színészi erővel tette meg. Oscar-díj jelölést ért neki.

Számomra azt mutatja meg a film, hogy az 50 évvel ezelőtti amerikai ideggyógyászat – legalábbis abban a kórházban, ahol az eset történt – mereven és nem emberközpontúan működött. Az orvosok számára fontosabb volt a hivatalos protokollhoz való csökönyös ragaszkodás és a rossz értelemben vett szakmai túlbiztosítás, mint a betegek tényleges meggyógyítása. Amit a legrosszabb volt látni: az ideggyógyászok még kísérletet sem tettek arra, hogy az idegrendszer diszfunkcionális működése mögé nézzenek, azaz megkeressék azt, hogy a beteg milyen súlyos lelki trauma miatt menekült be a saját zárt világába. A főszereplő eseténél – akit De Niro formált meg – egyértelműen látszott, hogy a fő probléma a mentálisan sérült, magányos anyja viselkedése. Az anya gyereke minden egyedi törekvését, akaratát korlátozta és leuralta, ezért nem állt érdekében a már középkorú fia meggyógyulása, mivel azzal élete értelmét, mindennapi tevékenységét veszítette volna el.

A fő baj tehát az volt, hogy az orvosok nem hittek a gyógyulás lehetőségében, és amikor egy kollégájuk gyógyszer általi megoldást hozott a problémára, akkor nem törődtek párhuzamosan azzal, hogy lelkük (!) is van a betegeiknek. Nem vették figyelembe azt, hogy nem elég a kémia tudománya, szükséges a tényleges gyógyításhoz a pszichológia is. A segítő gyógyszer megtalálása elengedhetetlen volt, mert nélküle nem jött volna el a gyógyulás lehetősége, de az orvosok nem vették észre – vagy nem akarták észrevenni -, hogy lehetőséget kaptak arra, hogy egyedi figyelemmel, terápiával, a traumát kiváltó ok feltárásával és annak gyógyításával valamennyi betegüket visszaadhatták volna az életnek. Számomra ezért volt szívet szorítóan nehéz nézni ezt a nagyszerű filmet.

A film hitelességét alátámasztja az, hogy a megtörtént esetet a Columbia és a New York-i Egyetem Orvostudományi karának professzora – Oliver Sacks – jegyezte le.
Ha még nem láttátok, nézzétek meg, ha már igen, akkor nézzétek meg újra. Nekem a két megtekintés között sok-sok év telt el. Második alkalommal egy „másik” filmet láttam, azt hiszem, csak akkor értettem meg az igazi üzenetét.

Csizmadia Attila