Évekkel ezelőtt találkoztam teozófusok – többek között Hugh Shearman – gondolataival arról, hogy az életben fellépő negatív eseményekhez, tragédiákhoz szerintük hogyan viszonyuljon az ember.
A tragédia görög szóösszetétel, jelentése: kecskedal. A Dionüszosz tiszteltére tartott ünnepségeken kecskebőrbe öltözött kórus történeteket, balladákat énekelt, szavalt, majd ez a fajta előadási forma alakult át a görög drámák színházi megjelenítésig.
A tragédia szót ma elsősorban akkor használjuk, amikor olyan esemény történik, ami negatívan befolyásolja a mindennapjainkat és bánatot, szomorúságot okoz. A tragédia nemcsak külsőségeiben okoz kellemetlen állapotot, hanem nagy érzelmi konfliktus megélésével is jár, amelynek sokszor a kétségbeesés és az élet értelmének megkérdőjelezése a következménye. (Ehhez kapcsolódik az a téma, amelyet a Véletlen volt? című írásomban már elkezdtem feszegetni.)
Az életünkben fellépő tragédiáknak van-e céljuk, és az életnek van-e egyáltalán értelme? „Ha van valami rend vagy van Isten, akkor miért vannak rossz dolgok?” Igazságos-e egyáltalán az emberi élet?” Az élet értelmét általában akkor kérdőjelezzük meg, ha rosszra fordulnak a dolgaink és akkor kezdjük el feltenni ezeket a kérdéseket. A nehéz kérdésekre a világ nagy vallásai és filozófia áramlatai megpróbálnak – a maguk ideológiájához igazítva – megfelelni.
A szinte megválaszolhatatlan kérdések kapcsán igyekszem interpretálni a fent említett filozófia szemlélet válaszadási kísérletét. Mindemellett az nem lehet cél, hogy a bánat nehéz érzését ne akarjuk elfogadni, tiszteletben tartani és az sem, hogy tisztán racionális síkra vigyük az értelmezését, hanem inkább az, hogy próbáljunk meg szembenézni vele. Ha rájönnénk arra, hogy tragédiáinknak céljuk és értelmük van, akkor talán egyszerűbb lenne a feldolgozásuk és könnyebb lélekkel tudnánk tovább folytatni a mindennapokat. Van-e ok-okozati összefüggés, van-e törvényszerűség az embereket ért csapásokban? Ha erre ráébredünk, akkor lehet, hogy kevesebb fájdalom árán tudunk túllépni a nehézségeken.
A tragédia, a konfliktus arra késztet minket, hogy megtorpanjunk az addigi életvezetésünkben. Elgondolkodjunk, kételkedjünk, kiábránduljunk. Önmagában már a megszokott helyezett elmúlását is konfliktusnak, nehézségnek éli meg az ember, miközben – közhelyszerűen tudjuk jól – hogy az élet és a fejlődés folyamatos változások eredménye. Az agyunk tudja, a lelkünk mégis tiltakozik.
Több filozófiai irányzat szerint az emberiség története hosszú és meghatározott anyagi, szellemi és lelki fejlődési fázisokból áll, ahogy az egyedi lélek is ezeken megy keresztül. A fejlődés és a tanulás útja igencsak rögös, mert tökéletlenek vagyunk. Ha úgy gondoljuk, érezzük, hogy van valamilyen rend, ok-okozati rendszer, terv, ami mentén haladunk, és a tökéletlenségünk csiszolódik annak érdekében, hogy egyszer odaérjünk – sok egyéni fejlődés által – egy magasabb rendű minőségbe. A jelenlegi tudatos tökéletlenség állapotából a tudatos tökéletesség állapotába. Már ha van olyan és főleg mihez képest.
Nagyon nehéz elfogadnunk, de valószínűleg a nehézségek, a tragédiák és konfliktusok a hibáink kijavítására, azok megvilágítására, megértetésére szolgálnak, mint ahogy az ókori görög szerzők és Shakespeare drámáiban is ez történik. Ezekben a művekben a tragédia azért következik be, mert a szereplők maguktól nem látják be, hogy nem járnak jó úton és nem akarnak vagy tudnak önerőből változtatni. „Külső” ráhatás állítja meg és kényszeríti őket arra, hogy elgondolkodjanak életük, tetteik addigi minőségén, eredményein, és amikor a katarzis érzésén keresztül megértik a sors üzenetét, akkor a hibáik, tökéletlenségük fel- és beismerése után képesek lehetnek jó értelemben változtatni.
Azt is tapasztalhatjuk, hogy számos esetben derék, jó embereknek rossz a sorsuk, miközben alacsony etikai nívón viselkedőknek pedig remek az életük. Hol az igazság? Itt lép be az a kérdés, hogy hisszük-e azt, hogy mindenki a maga által vállalt szellemi és lelki szinthez, fejlődési mértékéhez, egyedi életfeladatához képest kapja a sorstól a megtapasztalandó helyzeteket. (Lásd az Életfeladat című írásomat.)
A legkeményebb dolog a bánat súlya alatt szembenézni önmagunkkal, helyzetünkkel, és nehéz bárkinek a sorsát, tetteit, életét külső szemlélőként igazságosan megítélni, különösen addig, amíg a saját magunk tökéletlenségével van még bőven dolgunk.
Egyáltalán nem biztos, hogy a mi igazságosság értelmezésünk egybeesik azzal a magasabb, univerzális szinten történő folyamatok törvényszerűségeivel, amelyre az emberi szem, agy, lélek egyelőre nem lát rá.
A fentiekből következhet az, hogy a tragédia az embert mindig valamilyen céllal éri. Rávilágíttat valami nagyon fontos dologra. Legjobb lenne az, ha megsejtenénk a célját, megfejtenénk a tragédia üzenetét és tetteinkkel, szemléletünk változtatásával válaszolnánk rá.
Ám az is egy jogos igazság, ha valaki nagy-nagy bánatában – ezt az írást olvasva – azt mondja, hogy fenébe a filozófusok okoskodásával.
Egy idézet, melynél nehéz érzékletesebben és szebben összefoglalni az emberi létezés „tragédiáját”:
Madách Imre: Az ember tragédiája (részlet, Lucifer szavai Ádámhoz)
„Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, őrül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. –
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz.
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet ő benne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.”
Csizmadia Attila
Kapcsolódó írásaim: