Adjak? Ne adjak?

Évek óta megszaporodtak a közterületen a kéregetők. Ha elindulunk gyalog vagy autóval – elsősorban sűrűn lakott, városi környezetben -, hamarosan találkozzunk sok olyan emberrel, akik vagy a kereszteződésben a piros lámpánál, vagy az utcán, vagy az aluljáróban pénzt szeretnének kapni az embertársaitól. Történik a kéregetés szótlan, táblát felmutató, udvarias vagy rámenős formában. Ha valaki nagyon agresszívan kéreget, benyomul az auránkba, akkor azt gondolom, joggal gyorsítjuk meg a lépteinket.

Kevés olyan jó érzésű ember van, akit ez a jelenség ne zavarna, érintene meg, és ne okozna benne valamilyen mértékű feszültséget. Biztos vagyok benne, hogy sokunkat kínos érzés jár át, ha kéregetőkkel találkozunk. Megszólal bennünk valami, ami azt mondja, hogy most adhatnánk. Aztán adunk vagy nem adunk. Ha adunk, akkor jobban érezzük magunkat, ha pedig nem, egy kis ideig hordozzuk magunkban a lelkiismeret furdalást. Haragszunk arra, aki kéretlenül ilyen helyzetbe hozott minket, és haragszunk magunkra, mert megszólított a lelkünk. Talán többeknek ismerős ez a helyzet.

Beszélgettem erről a jelenségről ismerőseimmel, olvastam véleményeket az interneten, és összegyűjtöttem azokat a kifogásokat, amelyek meggátolnak minket abban, hogy adjunk:
„Miért nem dolgozik, hiszen annyi a lehetőség?”
„Én keményen megdolgozom a pénzemért. Miért adjak belőle ismeretlennek?”
„Én tudom, hogy ez egy koldusmaffia és azt nem támogatom.”
„Biztos, hogy alkoholra költi, arra pedig nem adok.”
„Hát nem olvastad? Napi tízezret is megkeresnek, csak lusták a munkához.”
„Ha közel megyek hozzájuk, elkapok valami betegséget.”
„Ez nem az én dolgom. Oldja meg az állam az adómból.”
„Inkább költöm a pénzemet a szeretteimre, gyerekemre, unokámra.”
„Ha adok pénzt, utánam jönnek és kirabolnak.”
„Biztos, hogy ő a felelős azért, hogy ilyen helyzetbe került. Mi közöm hozzá?”
„Már annyian vannak, hogy nem adhatok mindenkinek, így nem adok senkinek.”
„Támogatok alapítványokat, én ott adakozom, nem az utcán. Így legalább tudom, mire megy el a pénzem.”

Amikor az életünk során olyan helyzetbe kerülünk, amikor a szívünkre, az érzelmeinkre, a megérzéseinkre kellene hagyatkoznunk, akkor gyakran túlgondoljuk, túlagyaljuk a helyzeteket, másokra hallgatunk és elfojtjuk érzéseinket. Kifogásokat gyártunk, és a tetteinket visszafogjuk. Szigorúak vagyunk másokkal és magunkkal szemben. Felelősséget hárítunk és ítélkezünk mások felett úgy, hogy bármiféle valós információnk lenne a tényleges helyzetükről. Nem tudhatjuk, hogy a kilátástalan anyagi helyzetbe került embertársunk milyen körülmények közé született, milyen csapás érte vagy – igen -, mit hibázott az életében.

Ez van, ilyen világba születtünk bele, amelyben az emberiség kitermelte ezt a kínos jelenséget. Ti, akik most olvassátok ezt az írást, valamilyen fűtött helyen vagytok, ma már ettetek és fogtok is még. Van olyan eszközötök, amin ezt az írást olvassátok, és telik a havi internet előfizetésre. Így vagyok én is ezzel. Lehet bárki nehezebb helyzetben, de pár forint bizonyos létszínvonal környékén vagy felette tényleg nem oszt vagy szoroz a költségvetésünkben. Nyilván nem adhatunk mindenkinek. A globális probléma megoldáshoz – a magunk szintjén – még a közelében sem vagyunk.

Én sem tudom, hogy mi a legjobb hozzáállás, de mostanában azt teszem, ha jön a megérzés, hogy abban a pillanatban szívesen adnék – szimpátia, pillanatnyi hangulatom, megérzésem miatt –, akkor hallgatok „magamra” és adok az aprópénzemből. Lehet, hogy nem baj, ha ilyen esetben a megérzésünkre hallgatunk, és nem vagyunk biztosak abban sem, hogy pont annak adjuk, aki tényleg rászorul.

Szinte minden ember egyetért abban – legyen bármilyen világnézete, hite, vallása, filozófiája -, hogy a tett a lényeg.

„Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás.”
(Madách Imre: Az ember tragédiája, Második Szín)

Csizmadia Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.