A művészetről

Ebben az írásban elsősorban színpadi, filmes és irodalmi műfajok alkotásaira vonatkozó egyedi elvárásomat foglalom össze, leginkább az üzenettel és jobbító szándékkal bíró, számomra igényes művészi alkotások tekintetében.
Számtalan művészeti iránnyal, megközelítéssel és adaptálási stílussal találkozhatunk, melyekből két fő vonulatot emelek ki – leegyszerűsítve -, amely szerintem meghatározza a mű és/vagy az interpretáló hozzáállását: realista módon akar dokumentálni valamilyen jelenséget az elménkre hatva és/vagy a lelkünket is meg szeretné érinteni a katarzis megélésén keresztül.
Egyre ritkábban látom leírva a kritikákban, ajánlókban azt a szót, hogy katarzis. A görög drámairodalom képezi le legtisztábban azt az integrált törekvést, hogy a mű, az előadás szembesíti a nézőt a felvetett emberi problémával és a végén elvezeti a magasztos, megtisztuló érzés felé.

Miért érzem fontosnak a katarzist és mit hiányolok sok műből, előadásból? A realista művészeti megfogalmazás napjainkban gyakran szinte dokumentarista módon jeleníti meg a sokakat foglalkoztató társadalmi problémákat. Számos előadás, film megtekintése kapcsán tapasztaltam azt, hogy múltbeli vagy jelenlegi életünket igyekszik pontosan bemutatni, szembesíteni a gondokkal. Természetesen fontosnak tartom azt a kiemelt szerepét a minőségi művészetnek, hogy igyekszik minél hitelesebb tükröt mutatni a valóságról, pontosabban az alkotó szemszögéből látszó valóságról. A gondom az, hogy nagyon gyakran véget is ér ezzel az alkotó törekvése. Bemutatja a „sz..t”, majd otthagy minket vele: nesztek, ez van! Szerintem ez az alap, mert igen, mutasson tükröt a művészet, de nincs vége ezzel a missziójának. Nem csak az a dolga, hogy megértessen velünk dolgokat, hanem az is, hogy úgy érezzük, van értelme az életnek. Ha ebben nem hisz a művész, akkor ő maga is leragad a dokumentarista szerepnél. Nem gondolom, hogy mindig meg kell fejteni az élet értelmét, de ha nem hisz az életben az alkotó, akkor csak a keserű szájízt éri el a nézőknél. A görög drámák, a Shakespeare tragédiák végén nem találkozunk happy enddel, de mégis azzal az érzéssel hagyjuk el nézőteret, hogy vannak az emberi létnek, a léleknek törvényszerűségei, és van értelme napról napra újra nekikezdeni az egésznek.

Nagyon sikeres, teltházas, „nemlehetrájegyetkapni” előadások után tapasztaltam azt, hogy idegesen, feszülten keltünk fel a helyünkről és sietve hagytuk el a nézőteret. Az a meglátásom, hogy azok az alkotók, akik a szembesítésig jutnak el, azoknak pont az a közönsége, akik amúgy tisztában vannak azokkal a társadalmi problémákkal, amiből esszenciális bemutatót kaptak. Ha egy-egy ilyen előadás közben körbe tekintettem a nézőtéren, akkor nyugodtan megállapíthattam azt, hogy akik jegyet vásároltak aznap estére, azok jelentős része pontosan tisztában van azzal, amit megjelenítettek. Nincs előremutatás. Akiknek pedig – legyen társadalmunk bármely szereplője -, változtatni kellene hozzáállásukon, azok be sem teszik a lábukat az ilyen előadásokra. Nézik az egyszerű, szórakoztató programokat a televízió előtt. A kritika alá vett felelősök pedig meg sem tekintik, mert nem érdekli őket a szembesítés. Az alkotók így saját célcsoportjukat juttatják el az AHA-élményig: össze lehet villantani a tekinteteket, meg lehet beszélni, hogy „na, jól megmondták.” De itt vége. Nincs katarzis. Üresség marad, nincs feltöltődés, ami nélkül nem teljes számomra a művészi hatás.

Azt is gondolom, hogy csak a „sz..r” bemutatásáig való eljutás olyan, mint amikor valaki leragad a – maga idejében amúgy nagyon is szükséges – kamaszkori lázadás szintjén és nem jut el a mélyebb bölcsességig. És ez a képesség nem korfüggő. Húszas éveiben járó rendezőtől láttam olyan előadást, amely sokkal több lelki és szellemi bölcsességről tett tanúságot, mint számos neves, divatos, állandó telt házakat produkáló kollégáinak munkája.

Azt is tapasztalom – mivel ma sokan félnek az érzelmeiktől -, hogy kínosnak érzik a meghatódás érzését a művészet befogadása közben. Azt mondják, hogy geil, nem trendi. Pedig a katarzis megélését előhozó alkotásoknak pont az az erejük, hogy egyszerre szembesítenek minket az élet problémáival, egyszerre mozdítják meg az érzelmeinket, és egyszerre hatnak a szellemünkre és a lelkünkre.

Szerencsére az elmúlt időben számos olyan előadást, filmet láttam, ami után a nézők nem mozdultak azonnal, hanem ültek a helyükön a katarzisukat átélve. Meghatódva, megrendülve, de mégis feltöltődve, jó érzéssel indultak haza.
A művészet számomra ezért is izgalmas és megunhatatlanul sokszínű.

Csizmadia Attila