Életutazások I./5.

N

N hetek óta tervezte utazását. Úgy érezte, el kell egy időre mennie, hogy nyugodtan át tudja gondolni, hogyan tovább.
Az eszmélése óta másképp látta a világot, mint a többi ember körülötte. Ezt gyermekkorában remekül eltitkolta. A maga kreálta világba menekült. Vagy nem is biztos, hogy kreált volt. Amikor elkalandozott a gondolataiba, olyan volt, mintha csak felidézne régmúltban megtörtént dolgokat. Ha az óvodai és kisiskolás korát igyekezett felidézni, arról alig volt emléke. Gyermekkorában az őt körülvevő valóság untatta. Mesterkéltnek, látszólagosnak érzékelte, pedig semmi rossz nem történt vele. Szeretet, figyelem vette körül, mégis közben mindig ott volt a tudatában: itt valami nem stimmel. Itt a földi létben. Nem tudta magának megfogalmazni, hogy ez mit is jelent. Mi az, hogy földi lét? És milyen az, ha nem földi? Érezte, vagy inkább tudta, hogy több van annál, mint amit el akarnak vele hitetni a felnőttek. Például az életről és a halálról. A szüleivel nem beszélt ezekről a számára amúgy fontos dolgokról. A nagymamájának mesélt néha kitalált történeteket, amik időről időre megfogalmazódtak benne. A Nagyi érdeklődéssel hallgatta őt. N érezte, hogy a nagymamája is tudta, amit ő, csak nem akart beszélni róla. N később rájött, hogy féltette őt. A másfajta gondolkodás mindig veszélyt hordoz. A nagymama egész élete során elfojtásban élt emiatt. N mindemellett tette a dolgát, jól tanult, soha nem volt rossz gyerek. Szerették a többiek, népszerű volt, mert jól kommunikált, megértő és alkalmazkodó volt.
Y-nal töltötte a legtöbb időt. Vele sem tudott beszélni azokról a másfajta gondolatokról, érzésekről, ennek ellenére jól megértették egymást. Mély barátság és bizalom alakult ki közöttük. N néha felment Y-ékhoz, de nem érezte jól magát náluk. Minden nagyon rendben volt, mégis mindig „hideget” érzett abban a lakásban. Y szülei gyanakvóan néztek rá, ezért inkább ő hívta magukhoz Y-t, aki pedig szeretett hozzájuk járni.
A középiskola után, az egyetemi évek alatt már kevesebbet találkoztak egymással. Y elvégezte az elit gazdasági egyetemet. N-t a humán dolgok érdekelték, bármennyire nem volt az divatos és nem adott piacképes szakmát. Különösen egy férfinak. N-t ez nem érdekelte. Soha nem döntött másokhoz képest, soha nem akart megfelelni az elvárásoknak. Ezt nem hangoztatta, nem lázadt látványosan, csak élte az életét. A szülei nem gátolták döntéseiben, hagyták, hadd menjen a saját útján, nem erőltettek rá, még csak nem is sugalltak semmilyen elvárást. Ezért szerencsésnek érezte magát. Valahogy mindig megélt. Nem gazdagon, de jól, ahogy a szülei is, és általában jól érezte magát a bőrében.
A húszas évei elején egyre többször emelte le a polcról szülei kedvenc könyveit és egyre gyakrabban kezdeményezett velük beszélgetést. Kiderült, hogy ők is másként néznek a világra, mint az Y-ékhoz hasonló emberek. Rájött, hogy a szülei nem akarták ráerőltetni a gondolataikat, véleményüket a világról. Megvárták, amíg N magától elkezd nyitni a sokkal több színű valóság felé, mint amit az iskolarendszer tanított neki.
N egyre többet járt olyan társaságba, előadásokra, ahol számára érdekes szellemi dolgokról volt szó. Egy ilyen összejövetelen ismerkedett meg L-lel. Nagyon jól megértették egymást, igazi szerelem alakult ki közöttük. Harmónia jellemezte a kapcsolatukat, sok időt töltöttek együtt, minden percét boldogságnak élték meg. Már két éve voltak együtt, amikor L kezdett másképpen viselkedni. Célozgatott, hogy neki a pénzügyi tanulmányaira kell koncentrálnia és a szüleinek nem tetszik, hogy sokat van N-nel. Az egyetemi barátai sem értik, hogy minek foglalkozik azokkal a szellemi, lelki dolgokkal, amik N-nel őt összekapcsolták. N nem értette L reakcióját. Többször mondta neki: „Szeretjük egymást, mit törődsz mindezzel, hiszen már felnőtt és szabad ember vagy.” Ennek ellenére L egyre zavartabb lett. N látta rajta, hogy vívódik. N pontosan meg tudta fogalmazni L-nek a helyzetet: azt, hogy a boldogság megélése és a környezet elvárásai között akar dönteni. N megtudta azt is, hogy L-nek egyre többször hangoztatták a szülei: „Minek még elköteleződni? Ráérsz még. Tanulj, törődj a karriereddel. Utazz. Találsz majd sokkal inkább magadhoz valót.”
Nem volt arról szó, hogy szakítanak. L nem mondta ki, mert a lelke mélyén nem is akarta. N sem, mert nagyon szerette L-t. Tudta, hogy L még nem a maga ura, nem eléggé szabad. N ebben a helyzetben úgy határozott, hogy külföldre utazik. Nem akarta eldönteni azt, hogy mennyi időre. Megkereste egy távoli kisvárosban élő barátját, H-t azzal, hogy meglátogatná és eltöltene nála pár hetet. H már fél éve dolgozott kint és együtt lakott egy barátjával. H megörült N kiutazásának, örömmel várta. N rádöbbent, hogy Y is a közelben él, így legalább vele is találkozhat. N érezte, hogy neki a következő hetekben, akkor és ott van dolga. N mindent megszervezett, majd L-nek elmondta, hogy utazik. L zavartan, sírva vette tudomásul. Igyekezett marasztalni N-t, sikertelenül.
N már a 11 órás vonaton ült, amely a nagyváros felé tartott. Biztos volt abban, hogy Y-nal meghatározó dolog történt. Nagyon jól ismerik egymást, érezte Y hangján. Egyre nagyobb izgalommal várta a találkozást, ahogy a szerelvény közeledett a pályaudvar felé. A mozdony lassan begurult az állomásra és megállt. N lekapta sporttáskáját a feje fölötti tartóról és elsőként, fürgén ugrott le a vonatról. Y a peronon várta. Azonnal meglátták egymást. Félúton találkoztak és összeölelkeztek. Y feldobott hangulatban mondta: „Gyere N, vigyük el a táskádat hozzám, aztán megmutatom a várost. Estére pedig tudok egy jó helyet.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük