Életutazások I./7.

Y és N

Y és N a centrumtól távolabbi kis bisztróba ültek be ebédelni. Y azért választotta azt a helyet, mert nem akart összefutni a kollégáival, hiszen ő most hivatalosan beteg. Túl voltak az étkezésen, már elvitték a tányérokat. A kávéjukat kavargatták, amikor N ránézett Y-ra és megkérdezte: „Na, mi történt?” Y ugyan nagyon várta, hogy végre elmesélhesse N-nek a pénteki eseményeket, de mégis zavarba jött. Gyorsan visszadobta a labdát: „Persze, mondom, mondom, de meg sem kérdeztelek: te miért utaztál ide ilyen hirtelen?” N mosolyogva felelte Y-nak: „El fogom mondani. Nyugodj meg, nincs semmi gond, de előbb te jössz.” „Jó, jó, persze.” – válaszolta N feszültséggel a hangjában, majd belekezdett. Részletesen elmondta, hogy mi játszódott le benne péntek délután, hogyan jutott el a pub-ba, hogyan került abba a lelki állapotba, hogy megszólítsa M-et, majd elhallgatott és megkérdezte N-t: „Ne rendeljünk valamit még?” „Jó, de aztán folytasd. Egyre kíváncsibb vagyok.” – felelte N. Kértek egy-egy pohár bort. Kihozta a pincér a rendelést, Y megfogta a poharat, megforgatta a kezében, belekortyolt, majd folytatta:
„Szóval ott tartottunk, hogy a férfi is bemutatkozott nekem, a mi nyelvünkön, akcentus nélkül. Ja, nem mondtam még: M-nek hívják.” A név hallatán N kissé megemelte a fejét, mintha akart volna valamit mondani, de aztán hagyta, hogy Y folytassa: „Gondolhatod, hogy elkerekedett a szemem, amin ő persze jót derült. Minden gesztusa természetes volt. Ahogy hosszasan egymás szemébe néztünk, úgy éreztem, hogy ismerem, pedig biztos, hogy soha nem találkoztam vele. A nevét sem hallottam még.” „Hogy néz ki?” – kérdezte meg N. Y lassan fűzte a szavait: „Olyan kortalan típus. Nem tudom megmondani, hány éves lehet. Középkorú. Laza, fiatalos, rendezett ruházatban.” N megint elmosolyodott, de nem szólt közbe. „M rögtön letegezett, de nem volt tolakodó. Természetes volt a gesztusa számomra, ahogy az is, hogy viszonoztam a tegezést.” – folytatta Y. „M érdeklődött, hogy mióta dolgozom a városban. Megmondtam, de rákérdeztem: honnan tudja, hogy nem turista vagy átutazó vagyok? Azt felelte, hogy csak megérezte. Erre nem tudtam mit mondani. Visszakérdeztem, hogy ő mit csinál itt? Azt mondta, hogy előző nap érkezett és hogy nincs semmi konkrét dolga. Erős bizonyossága volt abban, hogy ide kell jönnie. Gondolhatod, hogy meglepődtem. Az én ismeretségi körömben mindenki tervezetten és célzottan utazik, ahogy én is. Aztán megkérdeztem, hogy nem ülünk-e át az asztalomhoz, mert az kényelmesebb, mint a bárpulton támaszkodni. Bólintott, hogy rendben. Közben megjelent a csapos és a legnagyobb megdöbbenésemre az anyanyelvünkön kérdezte meg, hogy iszunk-e még valamit? M nem lepődött meg, ő már nyilván tudta, hogy a csapos is a honfitársunk. Rendeltünk és átültünk. Közben kezdett megtelni a pub, én pedig teljesen megfeledkeztem arról, hogy tulajdonképpen máshova indultam. M megkérdezte, hogy mi a munkám? Röviden elmondtam, nem mintha hosszasan tudnám részletezni. Tudod, nem sok izgalmat hordoz. Nem beszélhettem túl lelkesen a munkámról. Biztosan észrevehető volt, hogy rajtam van az új érzés, és az, hogy valami másra vágyom. M bele is nyúlt a lényegbe a kérdésével: Minek csinálod? Mire vágynál helyette? Zavarba jöttem. Ez pont olyan szituáció volt, amikor te jó érzékkel rákérdezel a bennem zajló dolgokra. Azt tudtam mondani neki, hogy ezt a szakmát tanultam, aránylag jól lehet vele keresni és eddig nem is gondoltam más lehetőségre. Annyit vetett közbe M, hogy ha már megszületik bennem az elhatározás, akkor a sors elém fogja rakni az új lehetőségeket. Ezt nem kioktatóan, győzködve, hanem nyugodt bizonyossággal mondta nekem. Hittem is, meg nem is. Persze, bevillant egy pillanatra: lehet, hogy be akar szervezni valami munkába, mondjuk egy Multi Level Marketing rendszerbe, de szó sem volt ilyenről az egész este folyamán. Visszakérdeztem, hogy neki mi a munkája? Azt mondta, hogy embereket gyógyít hagyományos, természetes módszerekkel és egyre több olyan emberrel találkozik, akikkel azokról a szellemi, lelki dolgokról tud beszélgetni, amelyek őt is foglalkoztatják. Elmondta, hogy valószínűleg ezért van ebben a városban most, mert olyan embertársaival kell találkoznia, akikkel meg kell osztania eddigi tudását, tapasztalatait. Valószínűleg ezeknek az embereknek szükségük van rá a jelenlegi életszakaszukban. És viszont, azaz neki, M-nek is. Ezzel az érzéssel ült be az autójába és indult el csütörtökön otthonról. Azt mondta, hogy amikor én beléptem a pub ajtaján, biztos volt abban, hogy az egyik személy én vagyok, aki miatt idejött. Hozzátette, hogy ő azon a gesztuson kívül, hogy egyszer a szemembe nézett, nem tett volna többet, mert rám akarta bízni, hogy bennem is megvan-e a késztetés a találkozóra. Aztán elkezdtem faggatni, hogy mik is azok a szellemi, lelki dolgok? Azt mondta, hogy nem szeretne felületes lenni. Szerinte ezekre a kérdésekre adott hiteles válaszokhoz időre van szükség, de kitérni sem akar előlük. Úgy gondolja, hogy sok olyan tudás halmozódott fel az emberiség birtokában, amelynek most jó részét nem használja a modern világban. Véleménye szerint erre a tudásra nyitottnak kell lennünk, nem szabad mereven elzárkózni, mert magunkkal szúrunk ki. Szerinte ezek a szellemi dolgok segítik a földi létünk értelmezését, a mindennapi életünkben hasznosíthatók és általuk jobban tudjunk tenni a dolgunkat. Röviden bedobott pár gondolatot a lélekről, szellemiségről, értelemről, a sorsról, arról, hogy ok-okozati rendben élünk stb. N, ne nevess ki, tudom, hogy te ilyenekről már próbáltál velem beszélgetni, csak én elzárkóztam. N, megmondom őszintén, én ezért eddig nagyon furcsa embernek tartottalak téged, de ezért kérlek, ne haragudj rám. Azt hiszem, most indult el bennem valami halvány gondolat, hogy ezekben a dolgokban mégis van valami igazság. Még nem látok rá, de most már egyre kíváncsibb vagyok és feszít az az érzés, ami pénteken elkezdett piszkálni engem.” „Dehogy haragszom rád, Y.” – szólt közbe N. „Sejtettem – folytatta -, hogy el fog jönni az idő, amikor te is nyitottabb leszel. Nem lehet és nem is szabad erőltetni a folyamatot. A sors úgyis intézi. Látod, most itt ülünk ebben a városban és erről beszélünk. Látom a szemedben az inspiráló fényt és ez nagy örömmel tölt el. Nem akartam közbeszólni, de én tudom, hogy ki az M. Illetve részleteket nem tudok róla, csak néhány összejövetelen, beszélgetésen ott volt, ahova én és L eljártunk. Ritkán szólt közbe, de azt nagyon meggyőzően tette. Annyit hallottam róla, hogy többen járnak hozzá az ismeretségi körömből gyógyulási, tanulási célból. Én is terveztem, hogy elmegyek hozzá, mert biztos voltam benne, hogy kell vele találkoznom. „Hát akkor fogsz is.” – vágott közbe örömmel Y. „Még ma este. Elmegyünk abba a pub-ba, ahol este kilenckor vár engem M, hogy folytassuk a beszélgetést. Nem kérdés, hogy neked is ott a helyed. Hát ezért kellett neked is ideutaznod?” „Lehet.” – válaszolta N, majd folytatta. „Akkor elmondom, hogy én hogyan kerültem ide. L-lel mostanában feszültté vált a viszonyom. Úgy láttam, hogy nem akarja igazán felvállalni a szerelmünket a szülei miatt. Nem szakítottunk, szó sincs erről, nagyon szeretem őt, de nekem is jött egy érzés, hogy el kell utaznom. Nem tudom azt neked most pontosan megfogalmazni, hogy mi inspirált, de itt vagyok. Egy barátom lakik abban a kis városban, ahol most megszállok. Úgy gondoltam, hogy ideutazom, aztán meglátom. És tessék: tegnap felhívtál, most itt vagyok veled, végre tudunk úgy beszélgetni, ahogy az elmúlt években szerettem volna, és este találkozunk M-mel. Mesélj, hogy folytatódott az estéd M-mel? ” Y lelkesen felelt: „Hosszasan beszélgettünk, az egyik kérdés hozta fel bennem a következőt, M pedig türelmesen, nyugodtan, számomra egyre hitelesebben, mindenféle meggyőzési szándék nélkül válaszolt. Azt gondoltam a beszélgetés elején, hogy engem tudatlannak tart és biztos lenéz, de gyorsan elmúlt bennem ez az előítélet. Közben többször is úgy éreztem, hogy ismerősek nekem ezek a gondolatok, csak az elmúlt években valamilyen gát miatt nem engedtem be magamba. Te tudod a legjobban, mennyire távol áll a szüleim mentalitásától ez a világszemlélet. Igen, tőled sem akartam elfogadni, de most valami átlendített ezen a határon. Számomra ez felszabadító. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor elbúcsúztunk és megbeszéltük, hogy hétfőn kilenckor találkozunk újra a pub-ban. Közben teljesen elfelejtettem az estére tervezett programot. Amikor visszakapcsoltam a telefonomat, csak egyetlen üzenet volt a társaság egyik, feltehetőleg már nagyon részeg tagjától. Az sem volt túl személyes, csak annyi, hogy ők már jól berúgtak, és sajnálkozott azon, hogy hogyan fogom az alkoholfogyasztásban behozni a lemaradásomat. Az egész hétvége során senki sem kérdezte meg, hogy hol voltam, miért nem mentem el a party-ba, mi történt velem? Persze, fel volt töltve egy halom kép a buliról annak bizonyítása céljából, hogy mennyire jól érezték magukat. Különböző csoportosításban, idétlenül vigyorogtak az ismerőseim a fotókon. Idegenként néztem a képeket. Egy kicsit sem zavart, hogy távol voltam. Az elmúlt években mindig úgy voltam, hogy ha nem vagyok ott, ahol a többiek, akkor kimaradok valamiből.” Y elhallgatott, majd vidáman kapta fel a hangját. „Na N, akkor gyerünk, fizetek, meghívtalak! Kicsit sétáljunk még, pihenjünk nálam, aztán menjünk kilencre a pub-ba.” – mondta feldobott hangulatban. „Köszönöm a meghívást, persze, jó lesz így a program. Úgy látom, jól alakulnak a dolgok.” – mondta mosolyogva N. Y fizetett, vették a kabátjukat és indultak tovább.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük