W délelőttje
Azon a hétfő reggelen W elhatározta, hogy nem megy be az előadásokra, mert beszélnie kell L-lel, akivel együtt járt az otthoni egyetemre. Ott ismerkedtek meg és L lett a legjobb barátnője. El kellett neki mondania a szombat este történéseit. L mesélt korábban olyan dolgokról, amik W számára szokatlanul hangzottak, többek között olyanokról is, amik az elmúlt szombat óta kavarogtak a lelkében. W ismerte L szerelmét, N-t, aki W számára mindig is különös volt. Alapvetően szerette N-t, mert kedves, intelligens, figyelmes embernek tartotta, de azokkal a furcsaságokkal, amikről néha beszélt, nem tudott, vagy inkább nem akart mit kezdeni. L-t és N-t nagyon jó párnak tartotta, szinte egyedülálló harmóniát érzett közöttük. Irigyelte is ezért L-t. Neki egy éve nem volt már párja. Nehezen találta a helyét a szerelmi kapcsolatokban. Anyja – mióta apja elment tőlük – dühödten tekintett a férfiakra. „Mind egyforma, ne bízz bennük.” – mondogatta W-nek. „Itt vagyunk mi egymásnak. Majd én vigyázok rád és az öcsédre.” Óvta is őket az anyja, jókora túlzással. Mindent elintézett helyettük. W és az öccse dolgaiban ellentmondást nem tűrően döntött. Ha feltűnt W vagy az öccse körül egy másik nemű, azzal csak baja volt az anyjának és igyekezett elüldözni. W öccse, aki 19 éves, csak nyomaiban hordozta a férfiasságot. Már egyetemre járt, de olyan volt, mint egy kisfiú. A számítógépen játszott, a haverokkal a legújabb videojáték volt a témája, alig járt el valahova. W-nek állandóan azt hangoztatta az anyja: „Tanulj meg a férfiak nélkül élni. Használd őket, de ne függj tőlük. Nehogy szerelmes legyél! Azzal csak a bajod lesz!” W ezért is döntött úgy, hogy fél évre külföldre megy tanulni, hogy kiszabaduljon az anyja közvetlen ellenőrzése alól.
W odaült a számítógépéhez abban a reményben, hogy el tudja érni L-t. Ahogy ránézett a monitorra, ott volt egy üzenet L-től: „Beszélnünk kell!!! Sürgős!!!” A végén egy szomorúságot ábrázoló kis arc volt az üzenetben. W először megörült, hogy biztosan tud L-lel beszélni, de feszült is lett, mert megijedt attól, hogy valami baj történhetett L-lel. Azonnal írt neki: „Itt vagyok a gép előtt. Hívhatsz a videó vonalon.” Mosolygós jel. Egy perc sem telt el és jött a hívás. L köszöntötte, majd meg sem kérdezte W-t, hogy van, mert csak dőlt belőle a szó:
„Képzeld W, N a múlt héten elutazott váratlanul. Méghozzá a Te városod közelébe.” „Szakítottatok?” – kérdezte W megdöbbenve. „Nem, végül is nem.” – válaszolt L. „De az igaz, hogy az elmúlt hetekben feszültség volt köztünk. De miattam.” „Miért? – kérdezte W. „Mert hülye voltam. Túlzottan hagytam, hogy hassanak rám a szüleim.” – válaszolt idegesen L, majd folyatta: „Tudod, hogy ők nem akarják elfogadni N-t. Jöttek állandóan a racionális érveikkel. Már kezdtem ettől fáradni. De én nagyon szeretem N-t és ő is engem. Soha senkitől nem kaptam még ennyi figyelmet, odaadást. Mindenben meg van közöttünk az összhang. Napok óta depressziós vagyok, sokat sírok. Ez az én életem, nem a szüleimé és mindent meg fogok tenni, hogy helyrehozzam N-nel a kapcsolatunkat.” Mit akarsz tenni? – kérdezte W. „Mit? Hát ezért is kerestelek.” – jött a válasz. „Tegnap eldöntöttem, hogy N után utazom. Van némi megtakarított pénzem, az egyetemen nincs semmi fontos a héten. Megmondtam a szüleimnek. Ahogy várható volt, kiborultak, de nem érdekelt. Persze, hogy vitatkoztak. Meglepődve látták rajtam az elszántságot, a határozottságot. Megmondtam nekik: Ha fontos vagyok nektek és tényleg szerettek, akkor legyen az is fontos, hogy én kivel és hogyan vagyok boldog. Nem fog mindig minden úgy történni, ahogy ti elképzelitek vagy akarjátok. Végre felnőtt nőnek éreztem magam, ahogy érveltem! Felszabadító érzés volt!” „És mikor jössz?” – kérdezte W. „Még ma!” –vágta rá L. „Azért írtam, hogy minél hamarabb beszéljünk. Egy óra múlva indul a vonatom és kora este már a városodban vagyok. Úgy gondoltam, hogy nem állítok be N-hez váratlanul. Azt sem tudom, kinél lakik abban a másik városban. Tőled felhívom még ma este és holnap mennék át hozzá. Úristen W, mindent rád zúdítottam. Meg sem kérdeztem, hogy te egyáltalán hogy vagy, mit szólsz hozzá, vagy a lakótársaid? Kérlek, ne haragudj rám ezért!” Dehogy haragszom.” – nyugtatta W. „Szeretlek, és nagyon boldog vagyok, hogy jössz. Képzeld, pont most akartalak hívni, mert velem is történt egy olyan dolog, amit el akartam neked mondani. De ráér este. Inkább indulj, hogy ne késd le a vonatot. Kimegyek eléd a pályaudvarra.” „Jaj W, köszönöm! Úgy szeretlek! Akkor indulok. Szia.” – köszönt el boldogan L. W viszonozta a köszönést és örömmel a lelkében csukta le a számítógépet. Újra eszébe jutott a szombat este. Egyre biztosabban érezte, hogy véletlen nem létezik. Fülébe csengtek azok a szavak, amiket M mondott neki szombaton: „Ezt a fogalmat azokra a történésekre találtuk ki mi emberek, amelyeket nem tudunk megmagyarázni. De ez a mi problémánk. Azért, mert nem találunk a pillanatnyi tudásunk, logikánk alapján valamik között összefüggést, attól még van, mert működik az ok és okozat rendje.” Véletlen, rend, ok, okozat. Eddig ezek a fogalmak mást jelentettek W számára.
W elgondolkodva ült tovább az íróasztalánál. Úgy érezte, estig muszáj még valakivel beszélnie. Tudta persze, hogy kivel. S-sel. S az egyetlen honfitársa az egyetemi csoportjában. Két évvel volt idősebb nála. Nagyon hamar megtalálták egymás között a hangot. S nagyon nyitott, kedves, figyelmes, szeretetreméltó személyiség. W tudta, hogy S az egyetemen előadást hallgat éppen, de W mégis arra gondolt: hátha rá tudja venni a találkozóra. W írt S-nek: „Szia S, én ma kihagyom az előadásokat. Nincs kedved egy ebéd mellett beszélgetni? Olyan jó lenne.” 2 perc múlva jött a válasz S-től: „Nagyon unom az előadást, a legjobbkor írtál. Persze, ebédeljünk együtt. Délben a helyünkön?” W-t boldogság töltötte el és felszabadultnak érezte magát. „De jó S! OK a dél! Ott leszek.” – válaszolta egy mosolygós jel kíséretében.