Életutazások I./4.

Y délelőttje

Y azon a hétfő reggelen nem volt képes bemenni a sugárúti irodaházba. Tudta már, hogy mit fog tenni, ezért nyugodt volt. Kezébe vette a telefonját és rövid üzenetet küldött a főnökének: „Kedves Főnök! Sajnos nagyon erős hasmenésem van, nem tudok elindulni a munkába. Igyekszem rendbe hozni magamat holnapra. Szép és sikeres Napot a Csoportnak: Y.” 2 perc sem telt el, máris jelzett a telefonja, hogy üzenete érkezett: „Kedves Y! Rendben. Holnap várunk, hogy újult erővel minél többet tudjál tenni a cégünkért, a Csoportért. A Csoport minden tagja jobbulást kíván Neked: Főnök.” Olyan gyorsan jött a válasz, hogy Y csak arra tudott gondolni: a Főnöknek biztosan meg vannak írva előre a szokásos szövegei valamennyi előforduló helyzetre.
Y már a levelezés előtt eldöntötte, hogy mit kezd a felszabadult idejével. Megkeresi N-t. Találkoznia kell vele, mert szeretné megosztani N-nel a péntek este és éjjel történéseit.
N volt a legjobb barátja Y-nak. N az egyetlen ember Y életében, akivel közeli lelki viszonyba tudott kerülni. Gyermekkoruk óta ismerték egymást. Együtt nőttek fel. A belváros egy jobb iskolájába jártak. Gondtalan volt a gyermek- és kamaszkoruk, biztos családi háttérben nőttek fel. A szüleik mentalitása erősen különbözött, ám ez sokáig nem jelentett semmiféle gondot közöttük. Y céltudatos nevelést kapott. Megteremtettek neki minden körülményt ahhoz, hogy a lehető legjobban teljesítsen, amit el is vártak tőle. Dicséretet soha nem kapott. Az természetes volt, hogy teljesített, hiszen a szülei szerint a képességei megvoltak és ők mindent megadtak neki. Ha sikerrel elvégzett egy-egy iskolát, akkor Y mindig valamilyen értékesebb jutalmat kapott, amit a szülei pátoszos ceremónia keretében adtak át. Y ilyenkor a jutalomfalatot kiérdemlő kutyájukhoz érezte magát hasonlatosnak. Y szüleinek az élete a munka és a karrier körül forgott. Nem volt más téma közöttük. Y soha nem látta azt, hogy apja és anyja megölelné egymást. Ő sem részesült ilyen gesztusban a szülei részéről. A kutyájuk kapott csak simogatást. A szeretlek szó soha nem hangzott el a családjában. Neki sem sikerült még soha kimondani. Szerelmei ezt a szemére is vetették, de ő elintézte röviden: „Nálunk, a családban ez nem volt divat. Mégis együtt vannak a szüleim már több évtizede. Nem elég az neked, ha érzed, hogy szeretlek?” A lányok erre elhallgattak, aztán hamarosan vége is lett a kapcsolatnak, amit Y soha nem bánt a lelke mélyén.
N másképpen nőtt fel. Az ő szülei sokkal nyitottabbak voltak. Minden érdekelte őket, ami a világban körülvette őket és ki tudták mutatni az érzelmeiket. Y-t ez sokszor zavarba ejtette, de ennek ellenére sokat ücsörgött a konyhájukban és szívesen figyelte, hallgatta őket. Érdekesebb emberek voltak, mint a saját családja és a hozzájuk kapcsolódó rokonság, ismeretségi kör. N-éknek sokkal kisebb volt a lakásuk és mindig leharcolt, öreg autóval jártak. Egyszerűbben éltek. Y nem tudta meg soha pontosan, hogy mivel foglalkoznak. Annyit sejtett, hogy másoknak segítenek, és azok a mások nagyon hálásak ezért nekik.
Az egyetemi évek alatt egyre kevesebbet járt fel hozzájuk. N máshol tanult, egy kevésbe trendi iskolában. Y-nak ez idő alatt sok hasonszőrű ismerőse lett, mert úgy érezte, neki hozzájuk kell tartoznia. A szülei is ezt várták el tőle. N-nel egyre ritkábban találkozott. Ha összejöttek, N nagyon másként, kritikusan beszélt az őket körülvevő világról. Olyan dolgokról is, amit az iskolákban nem tanítanak. Ez nem tetszett Y-nak. Ő el akarta fogadni azt, amit kapott, amit elé raktak a szülők, a tanárok. Ez egyszerűnek, logikusnak tűnt számára. N többször kérdezte tőle egy-egy élethelyzet kapcsán: „Mit tennél, ha szabadon dönthetnél?” Y mindig azt válaszolta: „Én azt teszem, amit szeretnék.” N ilyenkor mindig elhallgatott és látszott a szemében, hogy nem hisz Y-nak. De nem győzködte. N alapvetően nyugodt természetű volt, soha nem akart semmit Y-ra ráerőszakolni. A kérdéseivel nagyon erősen hatott. Egyszerre végeztek az egyetemi éveikkel, amelyek jó alaposan elhúzódtak. Alap- és mesterképzés, külföld, gyakorlat. Mindketten elmúltak már 25 évesek, mire kezükben volt a diploma. Y jól fizető munkát kapott, de a szülőknél lakott. Kényelmes volt számára ez a helyzet, gondtalan, ezért nem is tervezte, hogy magára vegyen bármilyen komolyabb felelősséget. Ezért örült a lelke mélyén, amikor a lányok előbb-utóbb otthagyták.
Az elmúlt pár évben kezdtek eltávolodni egymástól. N más utat járt. Eljárt olyan társaságokba, ahol sokat beszélgettek, tanultak olyan dolgokról, amelyek idegenek volt Y számára. Nem voltak összhangban Y jól felépített világával. Y el volt az egyetemi haverokkal, a munkatársakkal. Mindig voltak programok: party-k, bulik, team building-ek, tréningek.
Egy évvel ezelőtt jött az elhatározás. Menni kell. Másik országba. Ott többet fizetnek, jól jön a karrierépítéshez. Világot is lát, gyakorolja a megtanult nyelvet. A szülei sokszor mondták neki: „Menjél csak fiam! Ki kell használni a lehetőséget. Mi ezt nem tehettük meg.” Szinte alig kellett utána mennie, hamar rátalált a mostani munkahelyére. Jelentkezett, rögtön hívta a „háeres” hölgy, aztán internetes video interjú és egy hónap múlva már indulhatott is. Bérlakást gyorsan talált. Azt mondták az ismerősei neki, hogy milyen szerencsés. Ő nem érezte magát annak. Eddig is simán mentek a dolgai, miért ne lenne most is így?
Itt dolgozott tehát ebben a város ugyanolyan irodaházában, mint amilyenben otthon. Több pénzért. Igaz, itt minden többe is került, de igyekezett takarékoskodni. A munka szinte ugyanaz. A programok is: party-k, bulik, team building-ek, tréningek. Az emberek itt kedvesebbek voltak, de nagyon felületesen tőrödtek egymással. Állandóan változtak a munkatársai. Mindenki gyorsan cserélhető és mindenki gyorsan vált. Munkát, várost, országot, párt. Minden olyan átmeneti. Már nem, még nem. Y pedig itt idegen. Ott van a helyiek tekintetében. Csak úgy finoman volt érezhető, nem felvállaltan. Mindeközben egyre több honfitársa érkezett a cégéhez. Már egy év telt el ebben a városban a megszokott életvitelében, aztán jött az érzés és az a múlt péntek.
N öt napja felhívta, hogy pár hétre ideutazik ebbe az országba. Egy ismerőséhez, aki Y városától úgy 40 kilométerre, egy kisebb helyen lakott. Y nagyon megörült ennek a hírnek. Megbeszélték, hogy nemsokára találkozni fognak. Y hétvégéje már tele volt a programokkal, N pedig az ismerősöket még nem akarta azonnal otthagyni az érkezését követően.
Y amint megírta a Főnöknek, hogy nem megy dolgozni, már tudta: neki még aznap találkoznia kell N-nel. Meg kell vele osztania a hétvégén történteket. Nem ismer más olyan embert, akivel tudna erről beszélni. Most először örült annak az elmúlt évek során, hogy N más, mint a többi ismerőse. Felhívta N-t: „Szia, annyira jó lenne ma találkoznunk. Fontos.” N nem sokat habozott: „Persze. Már én is várom.” Y felvillanyozódott: „Gyere ide. Fél óra vonattal. Kimegyek eléd a pályaudvarra. Kicsit csatangolunk, beülünk valahova, aztán jöhetsz hozzám. Alhatsz nálam, ha nem kell sietned.” „Nem kell. Jó lesz így.” – válaszolta N. Megnézték a menetrendet és megbeszélték: ha N siet, eléri a délelőtti 11 órás vonatot és 11.45-re már Y városában van. Y boldogan rakta le a telefont. Átfutott rajta, hogy az utcán összefuthat a kollégákkal. Hiszen ő most beteg! Aztán nyugalom szállta meg. Úgy lesz, ahogy lennie kell, gondolta. Ilyet sem mondott ki még magának, mert szereti a kiszámíthatóságot. Vagy már csak szerette?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük