Életutazások I./3.

M

Az a bizonyos péntek volt. Ugyanabban a városban. M szállodai szobájában ébredezett. Hosszas autóvezetés után érkezett meg az előző este. Másik országból jött. M körbenézett. Igyekezett tájékozódni és egyáltalán felfogni azt, hogy hol is van? Felidézte az elmúlt napokat. Szerda este nagyon erős érzete volt: mennie kell. Egy város neve futott át a gondolatain. Oda kell utaznia minél hamarabb! Okát nem tudta és nem is kereste. A megérzéseire hallgatva tette a dolgát, járta az útját. A sugallat nagy erős volt. Bizsergett a feje, hevesebben vert a szíve. Eldöntötte: utazik. Sok évvel ezelőtt járt már azon a bizonyos helyen. Rövid ottlétekor ismerős volt számára a város szinte minden utcája, háza, a hangulata.
Húsz perc alatt foglalt hotelszobát. A városközpontban, a legfőbb sugárúthoz közeli kis utcában. Még az este folyamán pár üzenettel elintézte, hogy a következő napjai szabadok legyenek. Megtehette, hisz függetlenül élte a napjait. Másnap korán felkelt és összepakolt. Élete során sokat utazott, gyorsan ment a csomagolás. A reggeli nagy forgalmat megelőzve kelt útra. Ahogy fogytak a kilométerek, egyre nőtt benne az izgalom és a bizonyosság. Ott, abban a városban dolga van. Estére megérkezett. Gyors vacsora után a fáradtság hamar elnyomta.
Reggel felébredve körbe nézett a szobában. Lassan tudatosult benne, hogy hol is van? Kellemes hangulat, nyugalom szállta meg. Nem volt semmi konkrét terve a nap elkövetkezendő óráira. Elhatározta, hogy a nap folyamán a megérzéseire fog hagyatkozni. Sokáig aludt, már majdnem bezárt a reggeliző. Lesietett. Magányosan evett az üres étteremben, majd felöltözött és sétára indult.
Ahogy kilépett az utcára, mély lélegzettel megtöltötte a tüdejét. Sütött a nap. A tél már feladta, a tavasz pedig elkezdte átvenni az uralmat. M-nek olyan „már nem, még nem” hangulata volt, mint amilyen az időjárás is volt. Elindult és céltalan bolyongásba kezdett. Ez a város évszázadokon adott és ad helyszínt az élethez, ami meglátszott az építészeten. A felújított régi házak közé beékelve magasodtak – hol jó ízléssel, hol nélküle -, az újabb korok építményei. Nagy volt a forgalom és a nyüzsgés. M-nek ösztönös szokása volt az, hogy megfigyeli az embereket, de most nem tette ezt. Csak úgy „volt”, engedte, hogy vigye a lába. Beült egy kisvendéglőbe és elfogyasztotta bőséges ebédjét, aztán folytatta sétáját. A modern irodaházakból kezdetek kifelé szállingózni a helyi munkaerőpiac szereplői. Hasonló stílusú tavaszi kabátot viseltek, a színek széles skálájában. Kezdett besötétedni. M a város fő sugárútján haladt éppen, amikor hirtelen sugallattól vezérelve befordult az első kisebb keresztutcába. Pár háznyira meglátta egy sörmárkának a világító emblémáját. M döntött: bemegy oda, megpihen és iszik valamit. Ennél tovább nem is akart aznap estére tervezni. Odaért és megállt az ajtó előtt. Nem lehetett belátni a sötétített kirakatüvegen keresztül. Zaj sem szűrődött ki. Lassan lenyomta a kilincset és óvatosan benézett. Nem volt túl nagy a hely. Kellemes, harmonikus, halk zene szólt. Hatan-heten lehettek bent. Mindnyájan odapillantottak rá, de azonnal visszafordultak a beszélgető társuk felé. Nem bámulták meg. Megnyugtató érzés töltötte el M-et. A hely barátságos volt. Könnyedén lépett be, lerakta a kabátját, majd odasietett a pulthoz. Rendelt egy pohár bort a csapostól a helyi nyelven, amelyen pár szót tudott. A csapos rögtön rámosolygott, majd megszólalt M anyanyelvén: „Mostanában érkezett?” M-nek ideje sem volt meglepődni. Nem is volt oka rá, hiszen tisztában volt azzal, hogy ebben az országban sokan élnek, dolgoznak az ő honfitársai közül. Röviden felelt, mert nem tudta még eldönteni, hogy van-e kedve beszélgetni. „Tegnap. M-nek hívnak.” – válaszolta, majd kisvártatva kérdés nélkül folytatta: „Körbenézni jöttem. Régen jártam itt. És Ön mióta dolgozik itt? – kérdezett vissza. „B vagyok. Én itt születtem.” – felelte a csapos és ezzel elkezdődött egy párbeszéd közöttük. „Hogyhogy ilyen jól beszéli a nyelvünket?” – kérdezte meg M. B részéről a válasz egy hosszabb monológ formájában érkezett:
„Édesapám nagyon régen hagyta el az országodat.” Pillanatra elhallgatott, majd folyatta: „Országunkat…? Amikor apám útnak indult, nem volt jó ott a politikai helyzet és úgy döntött, megpróbál itt boldogulni. Nagyon lentről kezdte. Rengeteget dolgozott. Közben megismerte az édesanyámat, aki itt született. Apám sok év alatt megkeresett annyi pénzt, hogy megvalósítsa azt az álmát, hogy egy kis pubot nyisson, ahol ő is szolgál fel. Arra vágyott, hogy a pub az ő személyes birodalma legyen, a törzsvendégek kötődjenek hozzá és a helyhez. Ez sikerült is neki.” B körbenézett a helységben. M önkéntelenül utánozta. B folytatta: „Ketten vagyunk fiútestvérek, én vagyok az idősebb. Édesapám kisgyermek koromtól azt sugallta, hogy nekem kellene majd átvenni a pub vezetését, ha ő már nem bírja. Erős nyomást ugyan nem gyakorolt rám, de biztos hatással volt abban a döntésemben, hogy beiratkoztam a vendéglátó középiskolába. Mikor elvégeztem – rá mindössze pár hónapra -, édesapám hirtelen, minden előjel nélkül sajnos meghalt. Gondolkodni sem volt időm, azonnal beálltam a pult mögé a helyére. Azóta csinálom. Ennek vagy 25 éve, ami alatt megnősültem, van két gyermekem, az egyik már felnőtt.” B elhallgatott, mert egyre többen érkeztek a pubba és rendeltek nála. Csapolt gyorsan két korsó sört, majd M felé fordult. „Mikor jártál otthon, mármint nálunk?” – kérdezte meg tegeződve M. „Az elmúlt években már többször.” – felelte B, majd folyatta: „Apám ragaszkodott ahhoz, hogy tökéletesen megtanuljam az ő anyanyelvét, de ő soha nem tért vissza a hazájába. Megharagudott a saját népére, mély sértettséget hordozott, pedig nem volt igazán boldog ebben az országban sem. Nem voltak barátai, el volt a törzsvendégeivel itt a maga kis világában. Mindig is elfojtotta az érzelmeit, felém sem tudta soha kimutatni. Ezért állhatott meg hirtelen a szíve.”- mondta kissé zavartan B. Nem értette, hogy miért nyílik meg ennyire ennek az idegennek? Sokszor találkozott itt a pubban honfitársaival, de M őszinte tekintete természetessé tette azt a számára, hogy az életéről, magáról bátran beszéljen. Ekkor kinyílt lassan az ajtó. Egy harminc körüli, jól öltözött fiatalember lépett be bátortalanul. A pubban lévők odapillantottak felé, majd el is fordultak. B rögtön felmérte, hogy az új vendég az a típus, aki nem szokott egyedül pubokba beülni. Kedvesen, bátorítóan rámosolygott. A fiatalember lerakta kabátját, odasietett a pulthoz és a helyi nyelven kért egy sört. B rájött az akcentusból, hogy honfitársa, de úgy döntött, ezt nem hozza a vendég tudomására. Kiszolgálta. A fiatalember leült a sarokban lévő asztalhoz.
M és B között a beszélgetés megszakadt. Egyre többen rendeltek a pultnál, sok dolga akadt B-nek. M csendben ült a bárpultot támasztva, csak egyszer szólt oda B-nek: „Ugye ő is honfitárs?”. B mosolyogva bólogatott. M ekkor a fiatalember felé fordult és jelentőségteljesen a szemébe nézett, aki fogadta a pillantását. M nem tudta pontosan miért teszi, de úgy érezte: valami dolga van azzal a fiatalemberrel.
Nem sokkal később a fiatalember felállt és odament B-hez, kért még egy pohár sört, majd ácsorgott tovább a pultnál. B közben elment hátra a raktárba. Ekkor a fiatalember odafordult M-hez, aki azonnal visszanézett rá. A fiatalember a kezét nyújtotta neki. Köszöntésül, bemutatkozásul. A fiatalember a legnagyobb természetességgel megszólalt az anyanyelvén: „Y vagyok”. M – fenntartva a szemkontaktust -, ugyanazzal a természetességgel Y felé fordult és ő is kézfogásra nyújtotta a kezét, majd bemutatkozott: „M vagyok”. Ugyanazon a nyelven.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.