Életutazások I./16.

M

Visszalépünk egy napot az időben: vasárnap reggel volt. M ült a szálloda éttermében. Túl volt a reggelin. Lassan iszogatta forró kávéját és elrévedve nézett ki az ablakon az utcára. Tekintetének nem volt fókusza. Egy-egy emlékfoszlány jutott az eszébe az Y-nal és W-vel folytatott beszélgetésekből. M jól érezte magát. Megértette, hogy miért kellett ebbe a városba utaznia. Bizonyos volt abban, hogy az elmúlt napokban A fokozottan tevékenykedik az ő inspirálásában. M már sok éve képes volt belehelyezni önmagát abba a szellemi állapotba, ami által A-tól meg tudta kapni a neki szánt üzenetet. Türelemmel begyakorolta azt is, hogy bármikor képes az erős koncentrációja segítségével ráhangolódni az A-val őt összekötő tudati frekvenciára. A kezdeti kételyektől nagy türelemmel eljutott addig a bizonyosságig, hogy merje használni képességét és elfogadja: dolga van ezzel a lehetőséggel. Y és W megjelenése a pub-ban, az, hogy megszólították őt ismeretlenül, a hosszú beszélgetések… M tudta, hogy A áll mindezek mögött, vagy inkább felett… M nagyon várta a hétfő este kilenc órát, de addig még rengeteg ideje volt.
Megitta kávéját, komótosan felvette a kabátját, majd kilépett az utcára. A vasárnap délelőtt sokkal nyugodtabbnak mutatta a várost, mint amikor ideérkezett. Lassú sétába kezdett, rátért a forgalmas sugárútra. Egy órája sétálhatott, amikor észrevett egy autóbuszt, ami feltehetőleg a végállomáson várakozott. A buszjárat másik végállomásának neve nagyon ismerősen csengett számára. Érezte, hogy oda kell mennie. Az automatából vásárolt két jegyet és felszállt. Az autóbusz elindult, sokáig haladt a főúton, majd külső kertvárosi részeken át hosszas kanyargásba kezdett. M hirtelen rátekintett a busz információs kijelzőjére, amin megjelent a következő állomás neve. M döbbenten látta, hogy a megálló neve A! Nem volt benne kétely: ezen a helyen kellett leszállnia a buszról.
M tétován ácsorgott, miután lelépett a járdára. Az autóbusz már vagy öt perce elhajtott. Körbenézett. Kis kertvárosi terecskét látott, közepén pár eszközből álló játszótérrel, néhány paddal. Sehol egy lélek. Vasárnapi ebédidő volt. Az emberek ettek, pihentek az otthonukban vagy éttermekben.
M ránézett a tér nevét viselő utcatáblára. Ott állt rajta: „A tér”. M eddig meg volt arról győződve, hogy ezt a nevet nem ismerik az emberek, csak az ő számára létezik. Most már biztos volt abban: fontos dolga van itt. Újra körbenézett: sehol egy ember. Nem várta itt senki. Cikáztak a gondolatai azzal kapcsolatban, hogy mit is tegyen. Tanácstalanságot érzett, ami arra késztette, hogy leüljön az egyik padra. Hagyta, hogy lecsendesedjenek az érzései. Nyugodtan ült és várt. Húsz perc telhetett el, amikor M háta mögül léptek zaját hallotta meg. Nem akart hirtelen arra fordulni, megvárta tehát, míg az érkező a látóterébe ér, majd feléje sandított. Egy idős úr volt. Jól öltözött, ápolt, korosztályához képest fiatalos ruhában. Fehér, félhosszú haja, barázdált arca mutatta éltesebb korát. Az úr leült az M-hez legközelebbi padra. Nem nézett M felé. Kivett a táskájából egy kisebb méretű könyvet, majd szemüveg nélkül olvasni kezdte. M-et izgatottság járta át. „Olyan ismerős ez az ember! De honnan?” – futott át rajta a gondolat. M várt. Nem tudta még mire, csak várt türelemmel, mert azt érezte, hogy most mást nem kell tennie. Lassan elmúlt az izgatottsága. Elrévedve nézett maga elé. Teljes nyugalom szállta meg. Érezte, hogy a szomszéd padról nézi őt az öregember. M lassan feléje fordította a fejét. Tekintetük összetalálkozott. Az öreg elmosolyodott, majd M anyanyelvén – bár kissé törve – megszólalt: „Szervusz M. Hogy vagy?” M minden meglepettség nélkül, azonnal válaszolt: „Köszönöm, nagyon jól. Kit tisztelhetek benned?” „Q a nevem.” – mutatkozott be az öreg, majd folyatta: „Tudom, hogy neked nem kell semmit magyaráznom. Te tisztában vagy azzal, hogy A vezetett hozzám téged.” M bólintott. „Jó, akkor gyere velem. Itt van közel a házam. Biztos nem ebédeltél még. Együnk valamit, aztán beszélgetünk nálam.” M újra bólintott. Megvárta, míg újdonsült ismerőse felkel a padról, majd mellé lépett. Elindultak. Egy darabig csendben sétáltak, majd az öreg feltett pár udvarias kérdést arról, hogy M mikor jött a városba, hol lakik. M röviden felelt, majd hamarosan a ház kapujánál találták magukat. A környék nagyra épített házaihoz képest lényegesen kisebb volt. Apró kert vette körül. Beléptek a ház ajtaján. Rögtön egy nagyobb térben találták magukat. M várakozásával szemben kifejezetten modern, szinte minimalista bútorzatot talált bent. Az úr M-et rögtön az ebédlőasztalhoz ültette, amely meg volt előre terítve két személyre. Ki volt nyitva egy üveg fehér bor is, pont az a fajta, amely M kedvence. Q a tűzhelyhez lépett, megmelegítette a levest és már tálalta is. Csendben kikanalazták. M-et nem zavarta a szótlanság. Tudta, hogy Q nem beszél feleslegesen. „De jó lenne ezt megtanulni.” – gondolata M. Ezután Q a sütőből kivett egy tepsit, amiben zöldséges tészta volt sok sajttal. M nem lepődött meg azon, hogy Q nem szolgált fel húsfélét. Az étkezés komótosan, csendben telt, a fehér bor tökéletesen passzolt mindkét fogáshoz. Az utolsó falat után Q hátradőlt székében, és annyit mondott: „Üljünk át a nappali részbe. Hozom a kávét.” M ellazult állapotban terpeszkedett el a kényelmes fotelben, kavargatta kávéját és várakozóan nézett Q-ra. Q azzal a nyugodt mosollyal, amellyel megszólította őt a kis téren, belekezdett mondandójába. Törve, de mégis helyesen beszélte M anyanyelvét. „Tudom, hogy már hónapok óta vársz segítségre, mert elakadva érezted magad. Már eddig is sok embernek segítettél a munkáddal. Hidd el, nincs semmi gond. Azt is tudom, hogy ezeket a hónapokat tanulásra, a gondolataid rendezésére fordítottad. Ebben az életszakaszodban pont erre volt szükséged. Ne vedd megtorpanásnak. Nem vagy semmivel elkésve, egészen jól haladsz. Örülök, hogy már régóta megtanultál A-ra hallgatni. Különben nem is tudott volna hozzám vezetni. Nekem is sokat segít A, de szükségünk van földi támogatókra is. Nekem is, neked is. Én most neked segítetek, te pedig M, azzal a kis társasággal fogod ezt tenni, amely holnap este össze fog jönni ott a pub-ban.” „Milyen társaság?” – villant be a kérdés M agyában, de nem akarta megszakítani Q-t, annyira kíváncsi volt, mit fog még mondani. „Majd meglátod, többen lesztek, mint hárman.” – válaszolt Q a fel sem tett kérdésre, majd folytatta: „Tudom, hogy sokat küzdesz azzal, hogyan add tovább a tudásodat, az eddigi életeidből hozott tapasztalataidat. Az emberek sokaságában ott van a sok-sok kérdés a földi létezéssel kapcsolatban. Miért? Minek? Hogyan? Te valamivel jobban rálátsz most ezekre a kérdésekre. Már pont annyival, ami által tudsz másoknak segíteni. Hidd el M, higgy magadban! De ne akarj sokat markolni, légy türelmes. Segítsd azokat, akiket hozzád vezet a sors. Segítsd őket, hogy szellemi emberek is legyenek. Segítsd abban is őket, hogy merjék élni a lelkükből jövő érzéseket, hogy minél közelebb tudjanak kerülni az életfeladatukhoz. Kapcsold össze a szellemi tudást az anyagi magvalósítással. Támogasd őket abban, hogy képesek legyenek magukba szívni a sok évezred alatt felhalmozott tudást, amit aztán a matériában képesek is megvalósítani. Tudom, tudom, tele vagy már sok csalódással, kétellyel. Ne törjön le. Ne legyenek elvárásaid, csak segíts. Bízd az egyénekre, hogy mily módon hasznosítják a tudást, mit és mennyit akarnak tapasztalni a saját kárukon vagy örömükön. Ne tegyél magadra több terhet, mint ami a tiéd. Amit vállalsz, azt csináld jól. Igyekszem neked segíteni.”
Kétpercnyi csönd után M lassan megszólalt: „Q, minden elmondtál, ami bennem zajlik. Köszönöm a szavaidat, köszönöm, hogy itt lehetek. Természetesen elfogadom a támogatásodat. És hogyan fogod tenni? Maradjak ebben a városban?”
„Nem kell sokáig maradnod, illetve pontosan tudni fogod, hogy meddig van itt dolgod.” – válaszolt Q, majd folytatta: „Először is kapsz tőlem egy könyvet, ami neked készült. Ne mutasd meg senkinek. Ebben megtalálod a személyedre szabott tanításokat. Természetesen megadom az elérhetőségemet. Lehetőleg ne írásban beszélgessünk. Ha pedig úgy érzed, hogy személyes találkozóra van szükséged velem, bármikor szívesen látlak. Most pedig húzd közelebb a fotelodat, tedd a tenyerembe a kezedet, hunyd le a szemed és pár percig ülj nyugodtan.” M így tett. Belehelyezte kezét Q tenyerébe és becsukta a szemét. Forróság járta át testét. Nyugalom szállta meg. Érezte, ahogy lemegy a válláról az a teher, amit hónapok óta hordozott. Q elvette a kezét, majd így szólt: „Most pihenj le, úgy látom, jót tenne Neked.” M bólintott. Q elvezette egy kis verandára, ahol volt egy kényelmes kanapé. M ledőlt és mély álomba zuhant. Már alkonyodott, mikor felébredt. Bement a nagyszobába, ahol Q a fotelben ülve olvasott. Mosolyogva M-re nézett és hellyel kínálta, majd megkérdezte: „Van kérdésed?” M gondolkodás nélkül felelt: „Nincs. Biztos vagyok abban, hogy a nekem szánt könyvben benne lesznek a válaszok a mostanában felmerült kérdéseimre. Ha pedig maradt bennem kétely, vagy újabb merül fel, akkor keresni foglak.” „Helyes.” – bólintott elégedetten Q, majd M felé nyújtott a könyvet. M kezébe vette. Meglepetten látta, hogy csak annyi volt ráírva, hogy „M-nek.” Se szerző, se szöveg a hátán. M nem szólt semmit, belesüllyesztette a táskájába, majd érdeklődve nézett Q-ra, aki így szólt: „Most menj, forgasd a könyvet, pihenj, lazíts is és legyél ott időben a pub-ban. Ha kérdésed van, keress. Itt ez a papír, ezen van az elérhetőségem.” „Köszönöm.” – mondta szinte felkiáltva M, majd felpattant a fotelből. Q kikísérte, megszorította a kezét és bátorítóan nézett a szemébe, majd elköszönt: „Jó munkát. A viszont látásra, M.”
M boldogan, könnyű léptekkel, energiával telten sietett a térre. Az autóbusz egy perc múlva ott is volt. M a belvárosi végállomástól gyalog ment a szállodába, hogy kiszellőztetesse a fejét. A vacsorát a szobájába kérte. Kikapcsolta a telefonját, elhelyezkedett kényelmesen az ágyban. Kezébe vette a könyvét. Jó volt látni a saját nevét a borítón. Olvasni kezdte. M a maga mellé készített füzet sokat jegyzetelt. A könyv végére érve boldog fáradtsággal kapcsolta le a fényeket és percek múlva elaludt.
Már az ebédidő is elmúlt, amikor felébredt. Komótosan készülődött, lesétált az étterembe, kényelmesen megebédelt, majd visszament a szobájába. Küldött egy rövid köszönő üzenetet Q-nak az előző napi élményért és a könyvért. Felhívta B-t a pub-ban, hogy hét személyre állítson össze egy asztalt. A hetes szám reggeli ébredésekor villant a gondolatába.
M elindult egy hosszabb sétára, majd fél nyolckor belépett a pub ajtaján. B már nagyon várhatta, mert a szeme rögtön M-re vetődött. M megállapította, hogy megvan az asztal a hét székkel, a sarokban. B-t nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, meg akarta tudni, hogy miért van szükség a hét székre, de M nem árulta el. Beszélgettek egy keveset, majd M fél kilenc körül leült az asztalhoz úgy, hogy jól láthassa a bejárati ajtót. Nemsokára megjött Y, aki magával hozta N nevű barátját. N-t már látta néhányszor egy társaságban, de nem beszéltek még egymással. N nagyon nyugodtan és természetesen viselkedett. W közben küldött egy üzenetet, hogy kicsit késnek. Többes számot írt W. Azt is üzente, hogy várhatóan őket megelőzve hamarosan meg fog érkezni egy barátnője, akit elhívott a találkozóra. Pár perc múlva be is lépett az ajtón S. M elé sietett és igyekezett oldani a lány zavarát. M számára nagyon szimpatikus volt S. Bemutatta a fiúknak, majd leültette magával szembe. Újabb pár perc múlva megjött W a barátnőjével, Y és N nagy-nagy meglepetésére. N azonnal az ajtóhoz sietett, majd egy kis időre elhagyta a pub-ot W barátnőjével, L-lel. A forró ölelésüket látva nem volt nehéz M-nek rájönnie arra, hogy ők egy pár. Az asztalnál Y és W beszélgetésbe kezdtek, M pedig S-sel ismerkedett. N és L visszatértek. A pub-ban már csak ők hatan és B tartózkodtak. M ekkor így szólt a társasághoz: „A vendéglátónknak is köztünk a helye.” Hívó mozdulattal az asztalhoz invitálta B-t. A többiek B felé fordultak, aki némi habozás után leült az asztalfőre, az M-hez és S-hez közel lévő hetedik székre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.