Életutazások I./1.

Y

Valahol a Föld egyik nagy városában. Annak egy lakásában. Hétfő reggel volt. Nyolc óra körül. Y ült az étkezőasztalnál. Elrévedve. Kezében üres kávéscsésze. Indulnia kellene. Semmi kedve sem volt hozzá. Napok óta ült rajta egy érzés. Valami új. El volt az eddigi 29 éve során. Amíg ezt az újat, ezt a mást nem érezte. Elvégezte az iskolákat, van diplomája, piacképes végzettsége, van közepesen megfizetett munkája. Távol onnan, ahol született, egy másik országban. Mást sem hallott egész életében: máshol jobb. Hát eljött onnan ide. Ahol most van, az itteniek ugyanazt mondják. Máshol jobb. Hamarosan mennek innen máshova. Nem értik, Y minek jött ide, hiszen máshol jobb. Miért nem maradt ott? Mert ők oda készülnek.
Pénteki munkanapja végére ért. Y ült az asztalánál. A szokásos esti program várt rá. Az itteni ismerőseivel a szokásos környéknek egyik szokásos helyén. Étel, ital, zene, esetleg tánc. Y lassan indult ezen a pénteken is. Nem volt miért sietnie. Nem akart az elsők közt érkezni, mert úgy szokta meg, hogy az nem jó. Ezzel az ismerősei is így voltak, tehát mindig mindenki késett. Körbenézett a munkahelyén. Nagy terem, sok asztal, sok monitor. Mások is húzták az időt. Valahova ők sem akartak elsőnek érkezni.
Egyre többen voltak a munkatársai között, akik abból az országból jöttek, ahonnan ő. Néha önkéntelenül az anyanyelvén szólalt meg. Az itteni nyelvet senki sem beszéli a munkahelyén. Egy másik, harmadik ország nyelvén kommunikálnak. Az itteniek és a máshonnan jöttek is. Egymással is. Sokat mondogatták neki, hogy ez milyen jó lesz mindenkinek.
Várt még, hadd teljen az idő. Újra körbe nézett a teremben. Munkatársain hasonló volt az öltözet. Jó minőségű, átlagos ízléssel összeválogatott ruhadarabot hordott mindenki. Mégis, olyan egyformák voltak. Y-t ekkor öntötte el az a furcsa, újfajta érzés. Kikapcsolta számítógépét. Amíg nézelődött, több tucat üzenete érkezett. Telefonja folyamatosan adta le a jelzéseket, amitől feszült lett, de ez rövid ideig tartott, mert kezdte nem érdekelni. Nem volt türelme folyamatosan olvasni, nézni az üzeneteket. Bevillant egy pillanatra: ha nem néz rá a telefonjára, kimarad valamiből. Elhessegette a gondolatot: “Majd később megnézem.” Felvette a könnyű anyagú kabátját. Örült, hogy péntek van. Pár pillanatig. A lelke mélyén tudta: mindegy a nap. A hely ahova tartott, ahol van étel, ital, zene, ott a hangzavarban ugyanazokról a dolgokról fog beszélgetni, amikről itt a munkahelyén, csak az alkohol hatása alatt. Az úgy kicsit más. De csak kicsit.
Széles, erőltetett mosollyal köszönt el azoktól, akik szintén az induláshoz készülődtek. Hasonló volt a viszonozás a munkatársai részéről. Az érzés újra elöntötte Y-t. Kiverte a víz. Alig várta, hogy az utcán legyen. Odaállt a lifthez. A várakozók arcán szintén az a bizonyos egyen mosoly volt. Rajtuk is „az-a-csak-kicsit-más” öltözet volt. Y-nak eddig ezek a dolgok fel sem tűntek. Megint jött az érzés. Elhessegette. Igyekezett arra gondolni, hogy itt a hétvége. Beszállt a liftbe. Nem nézett körbe, nem volt kedve tovább viselni a pénteki búcsúmosolyt. Nézegette a hét elején vett cipője orrát. Hogy megörült, amikor jó áron, 30 %-kal leárazva megvásárolta! Persze azt soha nem tudja meg, hogy az eredeti ár a reális-e egyáltalán és nem vette-e meg még mindig drágán? Volt ideje bámulni a cipőt, mert az irodaház kilencedik emeletén dolgozott. A liftben töltött idő alatt rájött arra, hogy ezt a cipőt csak azért vette meg, mert hasonlót hordanak a munkatársai és most arra gondolt, hogy alapvetően neki teljesen más stílusú cipők tetszenek. Jött megint az az érzés.
Kiszállt a liftből. Kilépett az utcára és már „a mosoly” nélkül közlekedett. Észrevette, hogy akik ránéztek, zavartan elkapták a tekintetüket. Az utcán megkönnyebbülten vett egy nagy, mély lélegzetet. Az irodaház a városközpontban volt, mint a szokásos helyek nagy része, ahogyan Y bérelt lakása is. Kezdett sötétedni. Lassan haladt és abban bízott, hogy nem találkozik ismerőssel az úton. Megint jött az érzés… Kezdte magának megfogalmazni: igazán oda sem akar érni… De hát „bejelölte”, hogy ott lesz. Ő pedig, ha „bejelöli”, akkor mindig ott van, mert ő megbízható. Amúgy pedig hol is lenne helyette? Ez a hányaveti gondolat konkrét kérdéssé változott benne. Miért ne lehetne máshol? Ettől még erősebb lett az érzés, amit már pontosan meg tudott magának fogalmazni: valakivel találkoznia kell és egyre bizonyosabb volt abban, hogy még azon az estén ez meg fog történni. Abban biztos volt, hogy nem a szokásos helyen, az ismerősök között van az a valaki.
Döntött. Ez is új érzés volt. Y soha nem szokott gyorsan változtatni. Ritkán szokott dönteni. Az eddigi élete során minden adta magát. Javasolták neki vagy a helyzetéből következett, hogy ezt vagy azt tegye. És ő tette. Az egyik elvárt lépésből pedig következett az újabb. Tanult, utazott, dolgozott, ismerkedett, tanult, utazott, dolgozott, ismerkedett… Van sok ismerőse, van pár barátja, voltak szerelmi kapcsolatai, több is, néhány alkalmi. De egyik sem tartott tovább 1-2 évnél. Most éppen nincs. Nem problémázott ezen, gondolta, majd lesz.
Elhatározta, hogy egyelőre nem megy oda a szokásos helyre. Megtorpant, majd letért a sugárútról és befordult az első keresztutcába. Rájött, hogy mióta ebben a városban lakik, ilyet nem tett még. Nem tért le a szokásos útról. Spontán semmit sem szokott tenni. Most pedig fog. Megállt. Kihúzta magát. Vett egy nagy lélegzetet és tovább indult a kis utca mélye felé. Meglátta az házfalon egy kevésbé ismert sörmárka világító jelzését. Újra döntött: be fog menni abba a pubba. Egyedül. Iszik valamit, átgondolja a benne zajló érzések hatását. Legfeljebb később megy a szokásos helyre. Odaért. Megállt az ajtó előtt. Nem lehetett belátni a sötétített kirakatüvegen keresztül. Zaj sem szűrődött ki. Kalapálni kezdett a szíve. Nem szokott ő egyedül pubba menni. Lassan lenyomta a kilincset és óvatosan benézett. Nem volt nagy a hely, hét-nyolc asztal, ha lehetett benne. Lassan belépett. Kellemes, harmonikus zene szólt pont olyan hangerővel, hogy lehessen társalogni. Még kevesen voltak a pubban. Mindnyájan odapillantottak rá, majd gyorsan visszafordultak a beszélgető társuk felé. Nem bámulták meg Y-t. Megnyugtató érzés töltötte el. A hely nyugalmas, barátságos volt. Lerakta a kabátját, majd odasietett a pulthoz. A csapos kedves volt. Y megkapta a sörét és leült a sarokban lévő kis asztalhoz. Úgy helyezkedett, hogy ráláthasson a pub minden pontjára. Nagyokat kortyolt a söréből. Az alkohol tovább lazította. Nyugalom szállta meg. Ránézett a telefonjára: jöttek-e üzenetek? Sok semmitmondó szöveg, a feladók magukról írtak vagy töltöttek fel valamit, ami csak a küldőnek volt fontos. Az ismerősök még nem keresték. Megint döntött és olyat tett, amit évek óta nem: kikapcsolta a telefonját. Ez az újabb gesztusa segítette fenntartani azt a kellemes, nyugalmi állapotot, amibe az elmúlt percekben került. Lassan megitta a sörét. A pulthoz sétált, kért egy újabbat és visszaült. Körbe nézett. Párok és egy kis társaság beszélgetett csendesen egymással. A bárpult szélénél meghatározhatatlan korú férfi ült. Lehetett 35, de akár 50 éves is. Nyugalom áradt a férfiból, aki néha a csapossal röviden szót váltott. Legalább egy óra telhetett azóta, hogy Y betért a pubba. Megállt számára az idő. Önkéntelenül a bárpultnál ülő férfi felé pillantgatott.
A férfi hirtelen Y felé fordult és a szemébe nézett. Nem zavaróan, nem is tolakodóan. Természetes nyugalommal, de mégis egyértelmű gesztussal. A férfi visszafordult a csapos felé, szólt neki valamit. Vicceset mondhatott, mert elmosolyodtak mindketten, majd újra maga elé révedt. Y az összenézés óta nagyon erős késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Megint olyat, amit soha nem szokott. Pár perc telt el. Lassan felállt, odament a csaposhoz, kért még egy pohár sört, majd tovább ácsorgott a pultnál. A csapos közben elment hátra a raktárba. Ekkor Y odafordult a férfihoz, aki azonnal visszanézett rá. Y a kezét nyújtotta neki. Köszöntésül, bemutatkozásul. Y a legnagyobb természetességgel szólalt meg az anyanyelvén: „Y vagyok”. A férfi – fenntartva a szemkontaktust -, ugyanazzal a természetességgel Y felé fordult. Kézfogásra nyújtotta a kezét, majd bemutatkozott: „M vagyok”. Ugyanazon a nyelven.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.