Napszállta

(Sunset, magyar-francia, 2018)
Rendező: Nemes Jeles László
Forgatókönyv: Nemes Jeles László, Clara Royer, Matthieu Taponier
Operatőr: Erdély Mátyás
Szereplők: Jakab Juli, Vlad Ivanov, Björn Feiberg, Susanne Wuest, Bárdos Judit, Dobos Evelin, Balsai Mónika, Molnár Levente, Dino Benjámin, Urs Rechn, Zsótér Sándor, Fodor Tamás, Kormos Mihály, Fancsikai Péter, Nagy Zsolt

A bemutató környékén láttam a Napszállta című magyar-francia filmet, de ez ideig vártam az ajánlóval, hadd csengjenek le a kritikai és nézői reakciók.
Nagy várakozás előzte meg a Napszálltát, mert mégiscsak egy Oscar-díjas rendező – Nemes Jeles László – filmjéről van szó. Igyekeztem az elvárásokat kint hagyni a mozi előterében, és „csak úgy” nézni a vásznat. Nem tudom, hogy hol van a határa annak, hogy egy film művészi vagy szórakoztató kategóriába tartozik, de szerintem nincs is értelme ilyen sémákhoz ragaszkodni. A Napszállta engem lekötött (szórakoztatott?), kiváltott belőlem érzelmeket, és elindított bennem gondolatokat.

Az a fő rendezői koncepció, hogy a főhős szemszögéből érzékeljük és éljük át mind vizuálisan, mind lelkileg a történéseket, megadja Nemes Jeles László stílusának egyediségét, érdekességét. Némely kritikában megjelent – hiányosságként említve -, hogy Nemes Jeles nem kerekítette le a történetet, nem volt minden érthető és logikus a néző számára. Szerintem pontosan ez a bizonytalanságkeltés következik a rendezői alapkoncepcióból, ami nagyon is életszerű. A filmben a főhősnő egy adott információ alapján nyomozni kezd, mert rájön, hogy számára valami nagyon fontos dolgot titkolnak előle. Az életben is ez a helyzet: ha valami információ után megyünk, akkor van, amit ki tudunk nyomozni, és van, amit nem. Mert titokról van szó. A Napszálltában ráadásul nem csak egyről. Nemes Jeles László tökéletesen mutatja be a a kiszolgáltatott élethelyzetet a főhősnő pillanatról pillanatra történő megélésein keresztül. Egyszerre jutunk el Írisszel újabb és újabb információk birtokába és kerülünk vele váratlan helyzetekbe. Ezért hatásos a film, és tartja fent a nézőben a feszültséget. Ahogy az életben, úgy a filmben is a kusza, zavaros viszonyokról sem tudunk meg mindent pontosan. Főleg akkor nem, ha sokaknak érdeke a titkok megőrzése.

Ahogy Írisz konokul megy előre, és nem törődik semmilyen veszéllyel, lassan bontakozik ki az, hogy egy látszólag szép, békés világ alapvetően mélyen romlott, és a gondtalan békeidőknek már hamarosan vége. Egy év, és az első világháborús lövészárkokban találják magukat sokan. Leszáll a Nap, és meleg, fényes sugarai helyett az emberek a világháborúk sötétségével szembesülhetnek.

A film felhívja arra is a figyelmet, hogy bő száz évvel ezelőtt még mennyire ki voltak szolgáltatva a nők, amit ki is használtak a férfiak mind anyagi, mind lelki, mind szexuális szempontból. Az Aurora Borealis című Mészáros Márta filmben is szembesülhetünk ezzel a mindig aktuális jelenséggel.
Nagyon érzékletes Nemes Jeles Lászlónak az a képi megoldása, hogy kevés totállal, szinte csak Írisz szemszögéből láttatja a történéseket. Az különösen hatásos, ahogy a távolból közeledő szereplők egy ideig homályosan látszanak, tehát nem tudjuk meg azonnal, hogy ki lép oda Íriszhez. A mindennapi élethelyzeteinkben sem látunk mindig távolra, és csak fokozatosan tisztul a kép, ahogy lassan rájövünk a minket érintő dolgokra.

A szereplőket csak dicsérni lehet. Jakab Juli szinte egyik jelenetből sem marad ki. Színészi munkáján, folyamatos átélésén keresztül segít minket azonosulni Írisz helyzetével. A fiatal lányt – szemünk láttára – a nehézségek egyre erősebb és felnőttebb nővé avatják, aki már tudja, hogy abban a zavaros, alkonyuló világban csak magára számíthat.

Jó a film, biztos, hogy érdemes újra megnézni. Ha már nem kell a történet megértésére koncentrálnunk, előtűnhetnek újabb és újabb rétegei, árnyalatai az alkotásnak.

Csizmadia Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.