Egy fantasztikus nő
(chilei-német-spanyol-amerikai film, 2017)
Rendező: Sebastián Lelio
Forgatókonyv: Sebastián Lelio, Gonzalo Maza
Operatőr: Benjamín Echazaretta
Szereplők: Daniela Vega, Aline Küppenheim, Amparo Noguera, Francesco Reyes, Luis Gnecco, Antonia Zegers
és
Testről és lélekről
(magyar film, 2017)
Rendező és forgatókönyvíró: Enyedi Ildikó
Operatőr: Herbai Máté
Szereplők: Borbély Alexandra, Morcsányi Géza, Schneider Zoltán, Nagy Ervin, Tenki Réka, Bata Éva, Jordán Tamás, Járó Zsuzsanna, Mácsai Pál, Zrinyi Gál Vince, Nyakó Júlia
Amikor az Egy fantasztikus nő című chilei filmet néztem, óhatatlanul beúszott a Testről és lélekről, hiszen versenytársak voltak az idei Oscar-díj választáson. Ráadásul hasonló helyzet, gondolat, üzenet is van a két alkotásban.
Egyik mozi sem könnyű, de az Egy fantasztikus nő című filmre ez fokozottan igaz. Korunk zavarodott, álságos értékrendjében, a megjátszott tolerancia világában egy nemet váltott, nővé műtött ember pillanatok alatt – vétlensége ellenére – a megalázottság áldozata lesz. Környezete az érzelmeit, emberi mivoltát semmibe veszi, és torz lelketlenséggel, agresszív viselkedéssel bántja, gyötri. Sebastián Lelio szembesít azzal, hogy kialakulhat és működhet értékes kapcsolat másságukat vállaló, és ráadásul jelentős korkülönbségű két ember között.
A többi szereplő magát tartja normálisnak, miközben boldogtalanul, érzelemmentesen élnek, és sztereotip módon, kizárólag a saját szemszögük, érdekeik alapján ítélkeznek. Közhelyszerű, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a sérült, helyüket nem találó emberek abból nyernek energiát, hogy másokat elítélnek, kritizálnak, támadnak. (Erről a jelenségről Lélek rovatomban már közöltem írásokat.)
A film attól is hiteles, hogy a főszereplő lényegében önmagát játssza, mert Daniela Vega valóban egy átműtött mezoszoprán énekesnő. A sokszor eszköztelen, mégis meggyőző alakítása teljességgel hiteles, mivel belülről jön, mert naponta élheti meg azokat a negatív viszonyulásokat, amelyek a filmben megtörténnek.
A kevés cselekmény és történés ellenére – vagy pont azért – nagyon sűrű a film. Minden másodpercében együtt élünk Mariana-val, zsigereinkben érezzük magányát, megalázottságát, fájdalmát, miközben a film végén erőt merítünk állhatatosságából, kitartásából, érzelmei vállalásából. Megélhetjük az igazi művészet által kiváltott felemelő érzést: a katarzist.
A Testről és lélekről című filmről az elmúlt bő egy évben rengeteg kritika és ajánló jelent meg. Azokra a gondolatokra szorítkozom, amelyek előjöttek bennem az Oscar-versenytárs film megtekintése közben, után. Enyedi Ildikó is megdolgoztat minket, csak másképp. A közös szál a két filmben, hogy az alkotók – többek között – megmutatják, hogy két ember lelki és testi kapcsolódása nem függ a köztük lévő évek számától (lásd még Heisenberg című írásomat).
A chilei alkotás az élethelyzetből kialakult emberi konfliktusok erdejében mozog, míg Enyedi Ildikó műve több rétegű és dimenziójú világot mutat meg. Egyrészt bevisz két magányos ember életébe. Az egyik – ki tudja, milyen traumák okozataként – önbizalomhiányosan, autisztikus viselkedésbe menekül, a másik idősödő korára – testi és lelki sérülések után – hagyta maga mögött az élethez való és az önbizalmát. A film gyönyörűen megmutatja, hogyan tudja az emberi lelket gyógyítani a szeretet, a szerelem megélése és kimutatása. Másrészt a rendezőnő bátran nyúl ahhoz a számunkra még megfejthetetlen transzcendens és spirituális világhoz, amelynek ha akarjuk, ha nem, a részesei vagyunk. Azt sugallja, hogy a két ember lelki összekapcsolódása a matéria felett áll és egy másik dimenzióban dől el.
A két film szembesít minket azzal, hogy miközben az emberiség időtlen idők óta egy faj, mégis szinte évtizedről évtizedre változtatja társadalmi értékrendjét, mindig az adott korszak érdekviszonyaihoz erőltetve. A lélek nem „tud” a társadalmi elvárásokról, és ha eléggé felbátorítja a testet, akkor együtt – a test és lélek – mit sem törődik azokkal. Mindkét film erről a bátorságról – is – szól.
Az Egy fantasztikus nő megérdemelte az Oscar-díjat. Ahogy a Testről és lélekről is megérdemelte volna.
Csizmadia Attila
Kapcsolódó írásaim: